Furcsa pár

Álltak a szabadtéri gyűlés pódiumán, a fekete férfin ugyanolyan kék nyakkendő, amilyen színű a fehér nő nadrágkosztümje – a New York Times publicistája reménykedik, valószínűleg hiába, hogy ez csak merő véletlen volt. Mert hát kiszámítottak itt mindent, kezdve attól, hogy e New Hampshire-i helységet történetesen Unitynak, vagyis Egységnek hívják, s a januári demokrata előválasztás szavazói pontosan 107 voksot adtak le mindkét elnökjelöltre. Hát hol máshol rendezték volna a páratlan párharc két ellenlábasának „kibékülési” találkozóját?!
Mert Barack Obamának és Hillary Clintonnak muszáj volt demonstrálnia a pártegységet, pontosabban szólva a vesztesnek bizonygatnia lojalitását a győzteshez. S ez korántsem volt a megszokott politikai gesztus, hiszen a párt szavazótáborát gyakorlatilag kettévágta az első komolyan vehető fekete és az első esélyesnek tekintett női elnökjelölt vetélkedése. Nem annyira a vesztest kellett megbékíteni, hanem nekikeseredett híveit. Márpedig sok nő érzi úgy, hogy nagyobb volt a nőkkel szembeni előítélet, mint a faji, s Hillarynak – bár szám szerint több szavazatot kapott, ha kevesebb küldöttet is – elsősorban az afrikai-amerikaiak (a demokraták nagy szavazóbázisa) haragjától való pártfélelem miatt kellett elállnia a jelölőgyűlésig eltartó küzdelemtől (korábban bizony egészen a konven-cióig, sőt még azon is folytatódott a harc).
A mai médiavilágban azonban végzetes lenne a demokrata esélyekre ilyen elhúzódó küzdelem, s Clinton amúgy is tudja, hogy Obama novemberi veresége esetén belőle csinálnának bűnbakot. Neki tehát a szokottnál is jobb arcot kellett vágnia, s péntek este derűt is árasztott tőle telhetően. Bár kissé kényszeredettnek tűnt, hogy csupán beszéde tizenötödik percében hangzott el az obligát kulcsmondat: „aki azt fontolgatja, hogy nem megy el szavazni, vagy McCain szenátorra készül szavazni, azt határozottan sürgetem véleménye megváltoztatására”. Mondhatta volna úgy is: hölgyeim, csak nem megsértődni! Hogy aztán hányan hallgatnak rá a nekikeseredett nők vagy a – nemcsak fekete, hanem „túl értelmiségi” jelöltre gyanakodva néző – fehér melósok közül, az tényleg csak november első keddjén dől el. Ami azt illeti, Obama sem túl lelkesen udvarolt a két Clintonnak, mert ugye, illett Billt – a párt utolsó elnökét – is megemlítenie, ám tette ezt meglehetősen lagymatagon. De hát a saját retorikája rabja: annyira fő érve a „változtatás”, hogy nem magasztalhatja igazán a múltat, noha a Clinton-elnökségre a demokraták többsége kellemesen emlékezik. Nem csoda, ha az eseményt élőben közvetítő CNN szinte végig otthagyta a feliratot: még nem dőlt el Clinton szerepe a konvención. Írhatták volna: mindkét Clintoné, utóvégre egy – a párthívek körében hallatlanul népszerű – exelnök kötelező szónoklata legalább olyan fontos, mint a legyőzött vetélytárs támogató megnyilvánulása. De e döntéshez Obamának meg kell hoznia az igazit: ki lesz a demokrata alelnökjelölt? A.J.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!