A lisszaboni szerződés szövege olyan jogi halandzsa, amelyet tárgyaló
diplomaták becsvágyó fáradozása formált az átlag politikai érdeklődők
számára olvashatatlanná.
A szegény íreknek (nekik mondom, hogy a magyarok is értsék) senki sem magyarázta el, hogy a dublini repülőtérre ezután nem azt írják ki, hogy „Európai Unió, azelőtt Írország”, hanem marad minden a régiben. A franciák és a hollandok ugyanis tettek róla (persze, hogy miért az megérdemelne egy másik magyarázatot), hogy az EU-ból ne legyen szuperállam, hanem minden tagállam maradjon a hátsóján, s honfiai továbbra is a régi lobogókba bújva üvöltözhessenek a lelátókon. Nincs tehát alkotmány, törvény, kerettörvény, külügyminiszter, zászló és himnusz, csak két szerződés van, amit kétszer lehet ünnepélyesen aláírni és úgy magyarázni, mintha egy lenne.
Úgy beszélik, hogy az EU-nak eztán elnöke is lesz. De azt senki nem magyarázza el, hogy ez az elnök nem az uniónak lesz az elnöke, hanem egy olyan időszakonként ülésező értekezletnek, amelyen a huszonhét tagállam állam- vagy kormányfője vesz részt. Amikor az elnök beszél, akkor a szájából nem az EU szól, hanem csak azt mondhatja el, amiben előtte a tagállamok egytől egyig megegyeztek. Szerepe természetesen így is nagyon fontos, ő készíti elő az unió legmagasabb szintű tanácskozásait, jószolgálati alkuszként közvetít az országok ellentétes álláspontjai között, de nem rendelkezik semmiféle végrehajtó hatalommal, mert azt a tagállamok kormányai és – a közösségi ügyekben – az Európai Bizottság gyakorolja.
Állítólag összevonják Javier Solana és Benita Ferrero-Waldner asszony posztját. Az új tisztségviselőt előléptetik, a bizottság alelnöke lesz, megkapja az általános ügyek tanácsának elnökségét, sőt ő lesz a főnöke az unió diplomatáinak is. De most jön a lényeg. Akármilyen magas is ez állás, mégsem fogják külügyminiszternek nevezni. Ő lesz az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője. Mit is jelent ez az utolsó szó? Azt, hogy a harmadik országokkal szemben és a nemzetközi szervezetekben az unió nevében csak azt mondhatja el, amiben előtte a tagállamok külügyminiszterei egytől egyig megegyeztek. A fő képviselő szerepe szintén lényeges, mivel szervezi és moderálja a tagállamok két fontos politikáját, és közvetít a különböző, nemzeti álláspontok között. De az utolsó szó nem az övé, ő csak annak a szóvivője, amit a többek mondanának közösen.
A helyzet változatlanságára a legjobb példa, az Európai Uniónak a nemzetközi szervezetekben elfoglalt, vagy el nem foglalt státusával kapcsolatos. Az egyetemesség szempontjából legfontosabb nemzetközi szervezetben, az ENSZ-ben, sőt annak legfontosabb hatalmi szervében, a Biztonsági Tanácsban az EU-nak nincs semmiféle státusa.
Vannak azonban olyan ügyek, ahol a tagállamok az unió alapszerződéseiben előzetesen úgy állapodtak meg, hogy nem külön-külön, hanem közösségként lépnek fel. Itt valójában arról van szó, hogy a tagállamok szuverenitásaikat poolba állították, és integrációjuknak arra adtak jogi cselekvőképességet, hogy harmadik országokkal szerződéseket kössön, vagy tagként vegyen részt bizonyos nemzetközi szervezetekben. Az unióba beépült Európai Közösség például kizárólagos hatáskört kapott olyan fontos kérdésekben, mint a vámunió és a közös kereskedelempolitika. Ez és a kereskedelem nagysága tette azt, hogy az EU az Egyesült Államokat, Kanadát és Japánt megelőzve, a világ első kereskedelmi hatalmává váljék, és egyik fontos résztvevője legyen a Világkereskedelmi Szervezet történéseit meghatározó „négyek bandájá”-nak.
Dr. Mikósdi György, Budapest
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!