Vissza a kezdő körbe!

Annak felismerése széles körökben, hogy még nagyobb szakadék tátong az ellenzéki vezér szónoklatai és zárt ajtók mögötti szavai között, mint amekkora előnyre tett szert pártja a korábbi felmérésekben. A Szonda Ipsos számszerűsítette is a százalékokat: májusról júniusra három millióról 2,4 milliósra csökkent a Fideszt támogatók tábora (merő véletlenségből a jobboldali napilapban – hosszú idő után – ismét feltűnt a közvélemény-kutató hitelességét kikezdeni próbáló hírecske). Ez pedig alig százezerrel több, mint amennyi szavazatot kapott a párt a két esztendővel ezelőtti választásokon. Hová lett az idei hó, a márciu-si népszavazás – sietve magának elkönyvelt – meghökkentő szavazattömege?!
Ez a 2006-osnál alig nagyobb tábor már nemcsak a kétharmados többséget teszi illúzióvá, hanem reális veszéllyé vált számukra megint a szocialisták felzárkózása 2010 tavaszára. Ettől persze még messze vannak, a Szonda által nekik saccolt másfél millió vagy kilencszázezerrel marad el az ő két évvel ezelőtti eredményüktől, de e szavazókat mégsem a túloldalról, hanem „csak” az elbizonytalanodottak, a kiábrándultak, csalódottak seregéből kellene viszszacsalogatniuk. Ha márciusban úgy tűnt egy pillanatra, hogy átálltak Orbánhoz, onnan ő maga taszította el őket. A szocialistákat immár inkább ugyanaz fenyegeti, ami 1998-ban: az alacsony választási részvétel. Akiket a Fidesz – vezérének meggondolatlan szóhasználata okán – elvesztett, azokat az MSZP még korántsem nyerte meg. De az esélyt megkapta rá, s hogy elsősorban Orbántól, az éppen az elmúlt tíz év ismeretében nem is igazán meglepő.
Neki kétségtelenül különleges képessége van a saját esélyeit eljátszani. A leginkább azzal, hogy rendre igazolja ellenfeleinek vádjait, hiába is igyekszik pártja „lejáratást” emlegetve ezt ellensúlyozni. A sokat látott nyugdíjasokat, e legnagyobb szavazóréteget például aligha lehet pusztán retorikai bravúrokkal elkápráztatni. De azzal sem, hogy Orbán a hajdani Péter püspök óta a kettős beszéd legnagyobb hazai bajnoka. Nyitómondatom nem csupán irónia volt: tagadhatatlanul páratlan módon tud mellébeszélni. E heti interjújában megkérdik tőle a Kéri-körből kiszivárgottakról: „Miért nem mondja, hogy ezt nem mondta?” Tényleg: miért nem?! De ő így felel: „Ha a véleményemre kíváncsi, kérdezze meg tőlem”. Vagyis ezúttal sem cáfol, csak – vitathatatlanul ügyesen – mellébeszél. Amint később is e Heti Válasz-interjúban, amikor a kormányzati korrupció kíméletlen feltárásával kecsegteti a jobboldali olvasót, s kérdezője logikusan azt tudakolja, „a Fidesz a saját »gyanús« tagjaival szemben is szigorú lenne?” Érti a kérdést Orbán, hogyne értené, s siet előrángatni a kedvelt pofozógépet, Kellert egyenesen „vérbírónak” nevezi, e szónak mostanság divatja van, bár nem hasztalan erőlködő közpénzügyi államtitkárokra szoktak utalni vele: a pártelnök szerint „önmagáért beszél”, hogy a kelleri buzgólkodás ellenére „elmarasztaló ítélet sem született”. Hát igen, az is önmagáért beszél, hogy nem is születhetett, mivel – a történetesen korábbi Fidesz-politikus által irányított – ügyészség megfosztotta a bírákat az ítélet latolgatásának lehetőségétől is. Ekként igazában véve az ironikus, hogy a saját szavai fordultak most ellene.
Fordulatról azonban mégis korai volna beszélni, noha nemcsak a Fidesz és Orbán maga is vesztett, hanem a szocialisták és Gyurcsány is mintha kezdenének felzárkózni. S ezt aligha lehet csupán az orbáni elszólásoknak betudni. Sokan állították, hogy a népszavazási voksokból több százezer nem annyira a vizitdíj (és tandíj), mint inkább a baloldali szavazók által a „liberálisoknak lefekvő” kormánypolitika kritikája volt, ahogyan egy belső szocialista felmérés megállapította: „sárga lap Gyurcsánynak”. Ő maga láthatóan sietett is okulni belőle, ki is váltva a liberálisok megsértődését. S persze azokét a közgazdászokét, publicistákét, akiknek semmi sem drága, s akikre érzékelhetően hatottak az orbáni szirénhangok, a populista hirtelen megvilágosodása. Az sincs irónia híján, hogy miután a referendum politizálás alkotmánybírói rászabadítása a társadalomra szinte leküzdhetetlen torlaszokat emelt a nagy reformok útjába, némelyek továbbra is teli vannak pompás ötletekkel: Bokros például nemes egyszerűséggel szedne be minden felnőtt állampolgártól tízezer forintot egészségügyi adóként, a kisnyugdíjastól éppúgy, mint a bankvezértől. Ez nyilván ugyanúgy „az ország érdeke”, mint amivel Orbán sürgeti a választásokat az egyelőre neki fütyölő helyzetben. Mert már nem lehet benne biztos, hogy márciusi pirruszi győzelmének hatása 2010-ig kitart.
S hogy ne is tartson ki, ahhoz legelőször is a két korábbi koalíciós partnernek kellene észre térnie és szót értenie. Elnézve e heti tárgyalásukat, kivált az asztal szabad demokrata oldalát, ahol mintha több dudás volna a csárdában, ez nem lesz könnyű (fel nem foghatom, hogy amennyiben valaki, ha hajszállal is, elveszti a pártelnöki választást, az miért próbál továbbra is parlamenti szószóló maradni). Pedig maradva a Szonda-számoknál, e két pártnak emlékeznie kell, hogy a Fidesznek ezt a visszazsugorodott szintjét együtt jó pár százezer vokssal verték. S nem azzal, hogy 2006 kora tavaszán túlígérték volna a populistát. De nem is azzal, hogy mindent azonnal és egyszerre ígértek volna megreformálni. Csak halkan jegyzem meg, hogy Tony Blair 1997-es választási győzelmében komoly szerepet játszott éppen az egészségügyi reform kilátásba helyezése, s a folyamat azóta is tart.
Csínján kellene bánni a megbélyegzésekkel, teszem azt az „osztogatás” emlegetésével, ami ma valójában a kevésbé tehetősek fosztogatásának alibije. Ha még az Európai Unió is elfogadhatónak tartja a „Robin Hood” adót, akkor talán nálunk is lehet megálljt parancsolni a fordított Robin Hoodoknak, akik a szegényektől vennének el (kiadáscsökkentés felkiáltással) és a gazdagoknak adnák (adócsökkentés jelszavával). Kezd groteszk lenni a nyugdíjasok bűnbakká tétele, még akkor is, ha a demográfiai trendek hosszabb távon megkövetelik a rendszer reformját. Attól a fiatalabb nemzedékek nem fognak gyorsabban „Európába érni”, ha az oda már soha nem érők rovására serkentik a gazdasági növekedést.
A liberálisoknak pedig el kell dönteniük, hogy a saját elveik minden körülmények közt fontosabbak-e, mint az orbáni hatalmi elvek érvényesülésének megakadályozása. A politika a lehetőségek művészete, s vajon miért ne lehetne akár kívülről is támogatni a szocialisták egyensúlyozgatását a szociális biztonság és a gazdaság erősítése között? Az SZDSZ új elnöke megkapta a választ az előre hozott választásokhoz szabott feltételeire, bár Fodortól meglepő volna, hogy őt Orbán még meglepheti. A kérdésre, hogy miért nem hajlandó megígérni a tartózkodást (kétharmados többsége esetére) az alkotmánymódosítástól, a Fidesz-elnök árulkodóan felel: „Mert kiráz bennünket a hideg a diktatúra észjárására épülő érveléstől. Valóban helyes lenne az, ha a politikai elit előre megállapodna, hogy kicselezi a népakaratot?” Ha jól értem, Orbán nyíltan fog azzal kampányolni, hogy adjanak neki alkotmányozó többséget és megváltoztatja a választási törvényt, megadja a kettős állampolgárságot (ami azért csak kicselezése az erre nem népszavazó nyolcvan százaléknak), s nagyhatalmú elnököt csinál magából. Szabadjon feltételeznem, hogy ezzel sikerülne neki megcsappantania az immár félmillióval kisebb táborát is.

Avar János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!