Operával a polgárosodásért

Amikor a lelkiismeret-furdalástól gyötört, immár haldokló cár lenéz a színpad előterébe helyezett uralkodói ornátusra, még látja, amint Fjodor fia odalép a cári palást mögé, mi pedig a színpadról rácsodálkozunk arra, hogy ez a fiatal fiú bizony nagyon hasonlít egy mai ismert politikusra. Talán éppen Putyinra. Változik a kép, s változik az előadás: ez most nem Muszorgszkij klasszikusa, hanem Sosztakovics kevéssé ismert, bár korántsem ismeretlen, 1934-ben komponált operája, a Kisvárosi Lady Macbeth, s azon tűnődhetünk, hogy a Katyerina Izmajlovát  gyilkosságokba sodró szerelmi dráma nem inkább csak ürügy-e arra, hogy Bertman ezúttal a végtelen szibériai sztyeppéken vándorló foglyok életét villantsa elénk. A széktámlák gyorsan áthatolhatatlan ráccsá állnak össze, amelyen innen a mindent elfojtó bezártság, túloldalán meg a szabadság a maga teljes reménytelenségével. Meglehet, fölködlenek bennünk a „népek börtönének” hadifoglyai, deportáltjai, Gulág-lakói, de az évszázadokon átívelő történelmi sorsidézés nem szorítja ki a családi drámát, a szerelméért ölő, majd elhagyott Katyerina tragédiába forduló sorsát. A moszkvai Helikon Színház, amely egyike az orosz főváros négy-öt dalszínházának, s persze jóval kevéssé ismert, mint a „nagy” Balsoj, igazán eredeti előadással lepte meg Miskolcon az operabarátokat: mintha csak Bátor Tamásnak, a fesztiváligazgató mindenesének és szellemi motorjának akartak volna megfelelni; az ő ideája az olyan modern rendezői színház, amelyet „ízlés, tehetség és színvonal” jellemez.
 A Bartók+ elnevezésű zenei eseménysorozat ezúttal már nyolcadszor csalogatta szép élmények felé a zenés színház nem is kisszámú hí-veit. Elgondolkodom azon, amit egy zeneszerető lokálpatrióta elbeszél: Miskolcon a XIX. század elején a görögök betelepülésével zajlott az első polgárosodási folyamat, a zsidók idejövetelével a század végén a második, s meglehet, mostanában tanúi vagyunk a harmadik polgárosodásnak. A rendszerváltozás nyomán immár elköszönhetünk az acélos-kohós rögeszmék – mondjuk ki – ronda iparvárosától, s ebben a folyamatban bizonyosan nagy szerepe van a kultúrának, így az operafesztiválnak is. Ami persze nem magyar sajátosság, a záróeseményekre Miskolcra látogató Bogyai Katalin szakállamtitkár nemzetközi példákkal támasztotta alá, hogy a kultúra „hozzáadott értéket” termel, tehát a Bartók+ egyfelől kitűnő hívószó, amely  találkozási lehetőséget nyújt az európai, sőt olykor a  földrészünkön kívül eső tehetségek, szellemi áramlatok, zenei világok találkozásához, méghozzá nem a fővárosban, hanem egy regionális centrumban, másfelől ezt a központot és környezetét új létesítményekkel gyarapíthatja, gazdasági adatait javíthatja.
S van is mit javítani, fejleszteni, hiszen az acélvíziókat még nem teljesen heverték ki errefelé, vagy 20-25 százalékos a környékbeli munkanélküliség, s fölöttébb kétséges, hogy a magas kultúra eljut-e az alacsony sorsúak tízezreihez. Bátor Tamás persze földönjáró igazgató: Verdi, Puccini, Mozart, Csajkovszkij, a veristák, a bel canto vagy éppen Párizs után most „a” szlávokat hívta Borsodba. Hogy csak egy-két példát említsek: Janáˇc ek Jenufáját – akik látták, áradoztak a világhírű Anje Silja szerepléséről –, Dvoˇr ák Ruszalka című, fülbemászó áriái miatt méltán népszerű dalművét vagy a nagyon neves  Peter Konwitschny rendezte Anyegint a pozsonyiak előadásában, de lehetetlen fölsorolni a 11 nap összes produkcióját, nevezetes, világjáró vendégeit, Nyesztyerenkótól Polgár Lászlóig, Burcsuladzétól Tokody Ilonáig. A mérleg megvonható a számok nyelvén: 59 fő produkció, s körülbelül 190 utcai rendezvény zajlott a meleg júliusi napokban, ami egyúttal azt is jelzi, hogy a fesztivál nem csupán a patinás  Miszkolci Nemzeti Színház ügye, hanem az egész városé is. Az igazgató gondolt arra, hogy a fiatalokhoz a populáris zene segítségével hozza közelebb a „komoly” muzsikát, s tartottak sok más mellett roma napot is. De honnan a pénz? Az Oktatási és Kulturális Minisztérium 110 millióval támogatja a fesztivált működtető közhasznú társaságot, Miskolc városa 140 millióval, nagyjából nyolcvan millió jött össze a jegyárakból meg a magáncégektől, közülük az igazgató kiemelte az Észak-magyarországi Áramszolgáltató-t, az ÉMÁSZ-t, amely három évre nyolcmilliót ajánlott föl, s a kiemelt támogatók között említhető például a Szerencsejáték Zrt., az Ave, a Holcim, valamint egy-két bank is. Kezd tehát kialakulni egy vállalkozói mecenatúra, ami igencsak örvendetes, bár mintha a magánszféra az idén kevesebbet költött volna az operaparédéra, mint egy évvel ezelőtt. Persze bármennyi is a segítség, az acélos örökség olykor még gátolja a lendületesebb előrelépést, hiányoznak például a magas színvonalú szállodák. Bátor igazgató elmondta, két buszt megtöltő német vendégsereg azért nem jött el, mert társaságukat nem tudták egyetlen szállodában elhelyezni. Jó lett volna hallani a záró sajtóértekezleten a miskolci polgármester véleményét is, aki azonban nem tudott a tájékoztatón részt venni, igaz, ennél jóval fontosabb, hogy a város az említett 140 millió forinttal, tehát igen szép összeggel támogatja a fesztivált.
Ma már mindenki tudja, hogy a Bartók+ márkanév lett az ország zenei életében, amit ékesen bizonyít, hogy a moszkvaiak olyan Boriszt hoztak el, amelyet még a beavatottak se nagyon ismertek. Láng István zeneszerző sem hallotta-látta korábban a most elhangzott Sosztakovics hangszerelte változatot. A leglényegesebbnek azt nevezte, hogy a huszadik századi komponista visszaállította a kórusok eredeti ritmikáját, csakúgy mint a „nem eléggé kiérlelt dallamfordulatokat”, s rendkívüli módon ragaszkodott Muszorgszkij hangszereléséhez. Meglehet viszont, hogy dramaturgiájában – így Láng István – nem annyira kiérlelt ez a Borisz, mint a jóval ismertebb, nálunk is sokat játszott Rimszkij-Korszakov-féle változat. Nincs koronázási és forradalmi jelenet, a darab a gyerekgyilkos cár halálával fejeződik be, a rendező visszaállította a pesti előadásokból régen kihúzott, de a legismertebb lemezfelvételekről is hiányzó Rangoni jezsuita páter szerepét, kérdőjeles viszont, hogy a bolondot és a trónkövetelő ál-Dimitrijt egy énekes alakítja. (A budapesti operaházban egykoron két nagyon eltérő hangkarakterű, kiváló művész alakította e szerepeket: Ilosfalvy Róbert és Palcsó Sándor.) Láng István megjegyezte, a Helikon Színház produkciója hallhatóan támaszkodott Muszorgszkij vad dramaturgiájára és dallaminvenciójára. Mindebből laikusként annyit érzékeltem, hogy a nagy történelmi pátoszú, a tömegjeleneteket kiemelő, csillogó hangszerelésű Rimszkij-Korszakov-féle változat vagy az úgynevezett „ős-Borisz” helyett a Vlagyimir Ponkin vezényelte zenekar és a nagyon fölkészült énekesi gárda az eddigiektől jelentősen eltérő, a hatalom kísértésének kitett egyéni küzdelmeket és az arc nélküli tömeg vergődéseit ábrázoló rendezői koncepciót valósított meg, igen meggyőzően. Legalább ennyire elmondható ez a Kisvárosi Lady Macbethről, amelynek szerzője annak idején éles kritikát kapott a Pravdától, gyaníthatóan Sztálintól, akinek az árnyéka mindvégig rávetült munkásságára. Zenetudósok a megmondhatói, milyen bonyolult képlet Sosztakovics emberi és szakmai életútja, s nem tudom, igaza van-e Peter Gammondnak, aki opera-könyvében úgy vélte, a Prokofjev utáni legfontosabb szovjet-orosz komponista „alkotó géniuszának sokkal megfelelőbb műfaj volt a szimfónia és a vonósnégyes”, mint az opera. Ez legyen a zenetudósok illetékessége, de az vitán felüli, hogy a Helikon Színház társulata felettébb eredeti produkciót hozott el Miskolcra; az említett szibériai menet mellett nekem különösen emlékezetes a kifulladásig őrjöngő, a legkülönbözőbb zenei szöveteket földolgozó, a tánc látványát és a ritmus parádét a legmagasabb fokon ötvöző esküvői tánc. Ettől az élettobzódástól a halál már csak egy lépés.
Nem tudom, összesen hányszor csattant föl elragadtatott taps a miskolci operafiesta idején. De talán nem is ez az igazán fontos, hanem az, hogy a Bátor Tamás irányította operaünnepnek nem csak múltja, hanem jövője is van: egy év múlva, a Haydn-évfordulóra is gondolva, Bartók mellé Bécs társul, s a tizedik fesztiválra az igazgató az Európai Uniót hívja meg, ezúttal sem feledve a közép-európaiságot, szűkebb-tágabb régiónk zenei világát. A zene, a zenés színház tágas birodalmában egyre tanulják és jegyzik meg Miskolc nevét. Örüljünk neki.(martin)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!