Időutazás tévével
Kísért engem az időutazás az utóbbi napokban. Jó esti filmek híján nekiláttam a Daybreak – Időbe zárva című sorozatnak. Matinéban láttam a Robinson család titka című animációs
filmet a porontyaimmal. Ráadásul telis-tele a tévéműsor olyan muzeális darabokkal, hogy hol a 80-as (T.I.R., Baywatch, Gyilkos sorok – ezt még anno az ORF-en láttam), hol a 90-es években (Rex felügyelő, Família Kft., Miért éppen Alaszka?) érzem magam. Hol a 60-as évekbe pottyanok a mégoly sármos Alain Delonnal (Fekete Tulipán), hol a 70-es évekbe a krumpliorrú Karl Maldennel (San Francisco utcáin), és a tinibálvány Michael Douglasszel, akinek akkoriban tanult járni jelenlegi felesége, Catherine Zeta-Jones. Sőt, az M1 előásta az 1941-es Superman rajzfilmsorozatot is a Paramount archívumából. Mintha az idei nyár legnagyobb tévés költése az Eb lett volna (ami persze gigantikus összeg), és a kongó kincstárú MTV így spórolja meg az árát. A többiek meg úgyis-bebukjuk-alapon leadnak pár 499 forintos DVD-t.
Hát akkor már én is inkább nézek otthon DVD-t. Sokkal kényelmesebb is egy-egy sorozatot egészben végignézni, mint minden alkalommal egy hetet várni a folytatásra. Töményebb így az élmény, és főleg nem veszítem el a fonalat, bár ebben a Daybreak esetében időnként nem vagyok biztos. A sztori szerint Brett Hopper nyomozó (Taye Diggs) ugyanazt a napot éli át újra és újra, így van esélye, hogy kinyomozza, ki akarja rákenni a kerületi főügyész meggyilkolását. Azért nem teljesen tét nélküli az újrázás, tehát nem halhat meg, és a golyó ütötte seb ott van a mellén másnap is. Mikor a kis kirakós kezd összeállni, újabb elágazások keletkeznek a történetben, egy megoldott probléma helyére újabb tíz lép, mivel „megsérült az idő szövete”. Így a sorozatot akár az idők végeztéig lehetne folytatni, viszont 13 résznél abbahagyták, mert a (sorozat) végzetet úgysem lehet elkerülni (nagyon esett a nézettség). A feltűnően hasonló dramaturgiájú Idétlen időkig című zseniális vígjátékban is egyszer csak tovább gördül végre a mormota napja, ahogy a faarcú Bill Murray végre jobb emberré válik és megtalálja a boldogságot.
Érdekes, hogy a Daybreak „sci-fi thriller”, holott a sci-fikről az embernek mindjárt az űrutazás, az utópiák, meg az űrlények jutnak az eszébe. De miért lesz mindjárt tudományos-fantasztikus az a film, amely az idővel játszik? Ennyi erővel Az ember tragédiája is sci-fi lehetne. A Daybreakben sem a tér-idő-konti-nuum titkait vizsgálják, és szó sincs az időparadoxonról, viszont oltári maflásokat osztogatnak, és van autós üldözés, politikai körökbe nyúló összeesküvés, családi és munkahelyi feszültség, szerelem és ármány. Az időutazás oka nem is igen lényeges, és olyan sokszor fordul elő, hogy szinte már magától értetődő. És ugyan ki ne érezte volna már az élete valamely szakaszában, hogy minden áldott nap ugyanaz történik vele, minden reggel egyforma? Néhány időutazásos mű nem tud szabadulni a logikai magyarázatok kényszerétől, amitől az embernek egy idő után zsong az agya – így néztem végig az első pár alkalommal a Vissza a jövőbe trilógiát, de a Terminátor 2-nél is jojózott már az agyam. Mások viszont nem is törekszenek elmagyarázni, miért lépegetnek oda-vissza az időben, s meghagyják ezt misztikumnak – az élet amúgy is tele van olyan eseményekkel, melyekre nincs magyarázat, s talán nem is mindenre kell.
Amúgy az időutazás nem is modern találmány, H. G. Wells már 1895-ben beizzította az időgép motorját, sőt, Mark Twain pár évvel előtte írta meg az Egy jenki Arthur király udvarában című regényét. Ahogy szeretjük a „mi lett volna, ha” típusú, úgynevezett lépcsőházi gondolatokat, szívesen eljátszadozunk a múltba való visszatérés lehetőségével. S közben arra nem is gondolunk, hogy ha a múltban valamit megváltoztatnánk, akkor talán nem is itt tartanánk, ahol, és nem is tudnánk feltalálni az időgépet, amivel visszamehetnénk, így az oksági hurok kizárja, hogy visz-
szamenjük – jaj, máris belesajdult az agyam. Azt mondják, a múltbéli időutazással több probléma van, mintha a jövőbe mennénk. De hát onnan is vissza kéne térni egyszer a múltba, áááááh – és mindjárt húzhatják rám is a kényszerzubbonyt, mint Bruce Willisre a 12 majomban.
Egyetlen alkalommal én sem bántam volna, ha időutazhatok, de csak pár percre, miután az adáshiba miatt lemaradtam a német–török mérkőzés legfontosabb góljairól.
Bálint Orsolya
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!