A panelprolik diszkrét bája

Még akkor is, ha ekként kiiratkozom a „józan ítélőképességű honfitársak” közül, akiknek a megnyilatkozók szerint tartózkodniuk kell „a jelenlegi, politikai legitimitását elveszített kormányzat támogatásától”. Nem szólva az ellenzéket „lejárató propagandakampányban” való oktalan részvételtől. Ezt kivált, többször is említve sérelmezik, s noha filozófus is van köztük, érdekes logikával: „Elfogadhatatlan, hogy a liberális parlamenti demokrácia viszonyai között egyesek a legális és legitim parlamenti ellenzék megválasztásának lehetőségét antidemokratikus fordulatként értékeljék. Maga a felvetés nem más, mint a liberális parlamenti demokrácia elutasítása”.
Mivel minek is tagadnám, magam is azok közé tartozom, akik hajlamosak aggódó (bár talán mégsem „alaptalanul riogató, hisztérikus”) cikkeket írni, amikor az ellenzék vezére mondjuk a nem éppen liberális parlamenti demokráciát kormányzó Horthy eljárását említi példaként, s egykori kancelláriaminisztere (ugyan már független politológusként) a magyar alkotmányos rendszernek e politikus személyére szabott átalakításáról elmélkedik, nyilván szintén követem a nyilatkozók szerint „legvisszásabb értelmiségi hagyományt”. Mármint a kormány támogatását, sőt nem is ritkán az ellenzék „hibáztatását”. Vélhetően azért, mert nem okultam e jeles jobboldaliak (és e politikai oldal megannyi támogatójának) közismert példájából, akik annak idején ugye oly kérlelhetetlenül bírálták azt a kormányt, amelyet a mai ellenzék pártjai állítottak. S bizonyára elfeledkeztem azokról a jobboldali publicisztikákról, amelyek megrótták Orbánékat az akkori ellenzék lehazaárulózásáért.
De azt azért szabadjon nem értenem, hogy amennyiben a világért sem gyanúsítható demokráciacsorbító szándékkal a mai parlamentbe megválasztott „legális és legitim” ellenzék, akkor az oda hasonlóan bekerült – és egyelőre a mérvadó szavazásoknál a többségét így-úgy biztosítani képes – kormányzat hogyan vesztette el politikai legitimitását? Ezekben a nyugati típusú liberális parlamenti demokráciákban nem a kormányzat közvélemény-kutatási mutatói szokták meghatározni a legitimitást, hanem a parlamenti erőviszonyok. Aminthogy a megválasztottak mandátumát sem a felmérésekhez szabják, s ekként a kormányzati ciklusokat sem. Lehet persze – rendszerint az éppen ellenzékben lévő politikai oldal támogatói részéről – kárhoztatni a kormányozók „hatalomhoz való ragaszkodását”, ám őket a parlamentben vagy a következő választásokon lehet megbuktatni. Előre hozott választásokat pedig akkor tartanak, ha az előbbi változat következik be, egyébként se szeri, se száma azoknak a demokratikus kormányoknak, közte nem mellékesen kisebbségieknek is, amelyek a ciklust szinte mindvégig népszerűtlenül húzzák ki (a nyilatkozók és sok mostanság nekiveselkedő publicista logikája szerint Amerika már évek óta nem tekinthető demokráciának, hiszen elnöke régen elvesztette a választói többség bizalmát, de azért csak kihúzza január 20-ig). Vagyis szó sincs arról, hogy „a nyugati kultúrához illeszkedő eszköz a parlament feloszlatása és rendkívüli választások kiírása”.
Ezzel csupán e jeles jobboldaliak illeszkednek a pillanatnyi közvélemény-kutatási fölényét mielőbb kamatoztatni próbáló legnagyobb ellenzéki párt – nincs más szó rá – „propagandakampányához”, ám ezt én természetesnek tekintem, s eszem ágában sincs kétségbe vonni az ő „józan ítélőképességüket”. Legfeljebb azt tanácsolnám nekik, hogy ne csupán a saját politikai oldaluk médiájából tájékozódjanak, mert abban valahogy nem kapnak szót azok a szakértők, akik vitatják, sőt netán cáfolják a nyilatkozók indokaként említett „súlyosbodó válsághelyzetet”. Belátom, hogy a jobboldali sajtóra hagyatkozók csakis sötéten láthatják ezt a helyzetet, s egyenesen borzalmasnak a „hatalomhoz ragaszkodók” bűnözéstől sem visszariadó viselkedését, amiért az ellenzék vezére majd kíméletlenül el kívánja őket számoltatni. De javasolnám e jeleseknek, hogy lapozzanak előbbre a nyilatkozatukat közlő újságban, s megtalálják a helyreigazítást egy tavaly őszi téves közléséért: a jobboldali napilapokban némi túlzással ilyet naponta olvashatnak, ám azok a sok hónapja publikált és bíróilag megkésve megcáfolt (viszont hetekig címoldalon tálalt és dörgedelmes cikkekben „elemzett”) állítások a kormányzati korifeusok gyalázatos tetteiről időközben megtették a kellő politikai hatást az olvasóközönségre, amely e – legalábbis cinikus – sajtógyakorlat hatására tényleg csakis elborzadhat a baloldal bűneitől.
Mindezt egy olyan, ha nem is proli panellakóként tettem szóvá, akit most ugyanolyan megértő kampánnyal igyekszik a nagy ellenzéki párt megnyerni, mint amilyen értelmiségi lelkifurdalást szeretne előidézni – persze hasonló politikai célt követve – a féltucat jobboldali megnyilatkozó. Ha jól értem, most éppen nem szidnak vagy lenéznek minket, hanem „új egyezséget” kínálnak. Utóvégre, aki előre hozott választásokban reménykedik, az siet új húrokat pengetni. Most csupa „jó rendőr” akar minket megdolgozni: az egyik az eddig  főgonoszként emlegetett baloldali és liberális értelmiség kormányzattal kapcsolatos – vitathatatlanul létező – kételyeit próbálja meglovagolni, a másik a hajdani úri középosztály prolit lekezelő szemléletének a 2002-es hatalomvesztés utáni bűnbakkereső újjáéledését szeretné feledtetni. Maga Orbán is felfedezte a lakótelepek népét, miután tévesen azt hitte, hogy a népszavazáskor voksukat már besöpörte. S hát ismerjük el: jó politikai érzékkel észlelte a panellakók, közülük is elsősorban a nyugdíjasok megrémülését a riasztóan emelkedő élelmiszer- és energiaszámláktól. Ugyan például a távfűtési csapdából való kimentéssel a szocialista Szanyi már régóta foglalkozik, de egy ellenzéki vezért ez miért is zavarna? Hogy aztán neki megint csak populista megoldások jutnak eszébe, s nem látszik törődni a – keservesen teljesített – konvergenciakötelmekkel, azon nincs ok meglepődni (vagy ez is megengedhetetlen „ellenzék hibáztatás?”)
De az már nyilvánvaló, hogy megindult a küzdelem a panelprolikért. Gyurcsány is beszállt végre, bár kínosan igyekszik kerülni is a populizmus látszatát: mintha zavarnák őt ultraliberális megmondók „elvszerű” beolvasásai a „reformok cserbenhagyásáért” és nem szeretné magára zúdítani az „osztogatás”, mint főbűn inkvizítorait.
Blogjában a miniszterelnök hivatkozik is nyugati konzervatív kormányfőkre, akik elzárkóznak a beavatkozástól. Szembeállításuk a Fidesz populizmusával természetesen jogos, de aligha hatja meg Orbánt, vagy akár a jobboldal – minket baloldaliakat felelősségre okító – értelmiségi holdudvarát: korántsem csupán a vezér áhítja oly nagyon a hatalmat. Ő pedig kínosan ráfizetett, amikor – megnyerni éppen a liberálisokat és a gazdasági köröket óhajtván – zárt körben elárulta, hogy a felzárkóztatási számlát a szegényekkel kívánja megfizettetni. Ahogyan különben azok a kormányfő által citált nyugati jobboldaliak is szokták: azért a saját szavazóbázisukkal képesek igencsak törődni (teszem azt a francia konzervatív kormányok a paraszti érdekekkel, félszázada állítva kész helyzet elé az uniós partnereket is).
Látva ellenlábasa lakótelepi mosolyoffenzíváját, Gyurcsány bízvást követheti a nyugati demokratikus politikusok szokását, akik sohasem feledkeznek meg legfőbb szavazóbázisukról. Ez a magyar – és ne feledjük: a budapesti – baloldaliak esetében bizony szép számban lakik panelban. S most jószerivel a 22-es csapdájába került, az energiaszámlák folytán szinte röghöz kötötté válik. Egy fejlett társadalomban magától értetődő a katasztrófa áldozatainak rendkívüli támogatása. Márpedig az energiaárak katasztrofálisan alakulnak. De ami a lényeg, s amire Orbán igazában törekszik (a májusi csorba kiköszörülése mellett): azt a képet kialakítani, még az őszi számlák előtt, hogy a baloldali kormány „cserbenhagyná” a panelprolikat. Hát ne tegye! Ha nem is az előrehozott, ám a ciklus végi választások is eldőlhetnek e látszaton.

Avar János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!