Végigbohóckodott kétfelvonásnyi élet

● Bach Szilvia kora este a Pesti Broadwayn… Mindenki – ingyenes – örömére. Nem is messze a szülőháztól…
– Így igaz! A VI. kerületben, Terézvárosban születtem. Bennszülöttként aztán most különösen örömmel nyugtáztam, hogy Verók István polgármester a Terézvárosi Kabarét ajánlja mindenki figyelmébe a Nagymező utca közepén lévő „meeting point”, a Komédiás Kávéház találkozóhelyen, benne, sőt előtte, a teraszon. Azaz – a járdán, ingyenesen. A jókedv, a pesti kabaré itt tényleg egy fillérjébe sem kerül senkinek! Az önkormányzat – már bocs’ a hivatali közhelyért – „hagyományteremtő szándékkal” lepi meg a nagyérdeműt, a lakókat, meg az ide zarándoklókat –, hisz’ híre megy az ilyesminek – csütörtökönként, egész nyáron kabaréval. Amúgy igazuk is van, hiszen a hazai kabaréjátszás tényleg ezer szállal kötődik ide, s jó érzés Hofi Géza szobrának tőszomszédságában fellépni. Mintha valóban otthon lenne az ember…
● Aki humorista, parodista, gyakran szembesülhet azzal a családi, baráti köri „elvárással”, hogy „na mondj már valami jó poént, azért vagy!” Találkozik ezzel?
– Hát persze. De nehezen szembesülök vele. Azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül a szakmában. Mert az ember otthon, vagy éppen szűkebb körben papucsban, de még tűsarkúban sem gombnyomásra poéngyáros. Nem így van megalkotva. Olykor direkt szűkszavú is inkább. Jó viszszavonulni, csendben lenni, figyelni másokra – nem mindig a fókuszban lenni. De persze, ha úgy alakul, az ember automatikusan humorra kapcsol – de ezt meg nem „hivatalból” teszi –, hanem el is felejti, hogy miből él. Mert éppen: ÉL!
● Parodista, humorista, előadóművész, író, szövegíró stb. – ez mind ön – mint egy harácsoló Zuboly Shakespeare Szent Iván éji álmából „ide nekem az oroszlánt is” módra.
– Meg színész, meg dalszerző, meg dumagép, meg bohóc, mikor hogy és miként evickélek ötleteim és késztetéseim által vezérelve, ha van kedvem, időm, ihletem. Ez utóbbit – az „ihletet” – persze kissé fennkölten szokás mondogatni… Restellem is. Szóval hitem szerint – egészen egyszerűen – színházi ember vagyok. Szinte mindegy, hogy kint, a színpadon, pódiumon vagy éppen a háttérben. Csak valami történjen. Valami „show” legyen – a szó legigazibb értelmében.
● Valami nagy-nagy „show” történt. Mégis kevesen szereztek róla tudomást. Ha jól számolom, négy színpadon is siker volt az Alt duett, a színdarabja. Kútvölgyi Erzsébet – az egyik szereplő – nemrégiben azt mondta: a legszívesebben kiállna kikiáltóként az utcasarokra és árulná a jegyeket, mert szégyen, hogy egy ilyen, valóban jó kétszemélyes darab ne kapjon reklámot a megannyi „szemét” mellett.
– Zsike elég keményen fogalmazott… De köszönöm. Ki tudja, lehet, hogy igaza is van… Két esztendeje a Márai Stúdióban kezdte meg a színházi évadot a felvidéki, kassai Thália Színház, kétszemélyes tragikomédiámmal, az Alt duettel. A két barátnőt, az írónőt és a színésznőt két nagyon-nagyon jó színész, Dévényi Ildikó és Varga Lívia játszotta. Az egész úgy kezdődött, hogy egy bulin elkezdtünk „rögtönözni”. Volt ott egy színész-rendező-államtitkár, Moravetz Levente, akinek köszönhetően „bemutattatott”. Aztán a Pécsi Művészetek Háza fogadta be a darabomat, amely nem csak női, hanem általános emberi témákat is boncolgat. Merthogy a barátság – ami Márai Sándor szerint „a legnagyobb emberi próba és szerep, különleges kapcsolat, amelyben két ember ígéret és kézfogás nélkül egy életre jótáll a másikért” – valóban női, s persze férfias is, azaz emberi. Jó esetben már gyermekkorban elkezdődik, s tart, kitart! Hát a darab erről a „jóban-rosszban együtt vagyunkról” szól. Mi most a Thália  stúdiószínpadán játszottuk. Zizi, az író Kútvölgyi volt, Hédi, a színésznő – akiről kiderül közben, hogy a rákkal küzd – Egri Márta. Lélekben mindkettő én vagyok… Tulajdonképpen nem nagyon szeretek írni, mert a fejemben valahogy minden hamar megszületik, aztán olyan nehéz mindezt papírra kapirgálni… De ezt meg kellett írnom! A gond viszont az, hogy a mai színházi világban az írott mű színre vitele, a „játszás” saját produkciót, gazdasági vállalkozást jelent, s jómagam ugye nem közgazdász vagyok… S mivel nem a színház saját produkció-
ja, meg nem annyira bulvárdarab, valahogy nem csináltak neki hírverést. Nagyon rossz volt a szervezés, nem az volt a cél, hogy elmenjenek a jegyek, hanem, hogy minél több bemutató legyen – a statisztika fránya egy dolog! Aki látta – Kassán, Pécsett, Budapesten, korábban az Ericcson-színpadon –, annak tetszett, az magáénak érezte. Ez utóbbiban telt házunk volt, még a csilláron is lógtak az emberek.  Nekem ez lelkileg elég. De anyagilag ahhoz nem, hogy színen tartsam, tartsuk a darabot. Mert a finanszírozás a mi gondunk volt! S kicsi színpad, kicsi nézőszám. Még dugig töltve is… Remélem, hogy a következő évadban is meg tudjuk csinálni! Valahol. Szerintem, szerintünk – aktuális. Olyan emberekről szól – a sokak által csendes többségnek nevezettekről, mindegy, hogy mi a foglalkozásuk –,  akiknek van, maradt gerincük. Akik nem álltak be a sorba… Az ő múltjukról-jelenükről, kérdéses jövőjükről, kapcsolataikról, bajaikról. A két barátnő – a csendben kiderülő gond, betegség ellenére – végigbohóckodja a kétfelvonásnyi életet. Mert ilyenek vagyunk! Valóban, a „civilnek” mondott életben is. A darabról amúgy messze nem gondolom, hogy shakes-peare-i mélységű, de a manapság a „népszínházra” hivatkozó, jobbára lezüllesztett, gatyaletolós kulturális produkciókhoz képest nem anyázós hacacáré. De ugye nem a „nagy” sztárok játsszák…
● Ja persze, a „médiasztárok”…
– A média csinálta sztárok. Akikkel bizonyára telt ház lenne-lett volna, mert róluk azt is tudjuk, hogy a vakbelüket mikor vették ki! Most ez van. A piac diktál. Az értékek – az úgynevezett könnyedebb műfajban is – kissé hátrébb szorulnak. Talán, ha „lilábbra” rendeztük volna, akkor lett volna több esély…
● X. X. kromoszómája van, mint a hazai népesség valamicskével több mint a felének. Van-e és mennyire külön női és férfi humor?
– A genetika szerint ezt abszolút nem lehet elkülöníteni. „Akinek humora van, az mindent tud, akinek nincs, az, mindenre képes” – mondta Peterdi Pál, a nyolc esztendeje meghalt humorista, író. Istenem, még mindig nem lenne több mint 84. S mennyi mosolyt köszönhetnénk még mindig neki… Igaz is volt! Mert ha összejövünk – két jó humorú ember, az egyik fiú, a másik lány – akkor biz’ isten az asztal alá lehet röhögnünk magukat… Erre van egy példám is. Pár éve Újvidékre mentünk a Rádiókabaréval egy felvételre, többek közt Ihos Józseffel, a magyar anyanyelvi terület „Kató nénijével”. Hosszú az út ugye, dumálgattunk, kitaláltuk, hogy minden mondatba belerakjuk azt a szót – kint láttuk a madarakat –, hogy „varjú”. Egész úton varjúztunk. A felvételi idejére már tényleg szinte az asztal alá „varjúztuk” magunkat. Vagyis egymást. Egyébként szerintem sokan azért diszkriminálnak – vagyis gondolják, mondják, hogy a nőknek nincs humoruk –, mert a gyengébbnek mondott nemnek a hivatalos, össztársadalmi elvárások szerint nincs szüksége másra az érvényesüléshez, mint a férfinem által megkívánt szépségre, de legalábbis csinosságra. A külsőségre. Az elegendő… A humor már intellektust jelenthet…  Az egy icipicit már veszélyes. Azt már nem annyira szereti úgy általában a „teremtés koronája”. Az persze más kérdés, hogy ha úgy különben egyenként megkérdezed őket, a humorral, iróniával – öniróniával – nem rendelkező hölgyeket unalmasnak, hosszabb távon kerülendőnek tartják…
● Apropó: nőiség, nőiesség. Jó lába van…
– Lehet, de nadrág van rajtam általában. Kérdezte is egyszer tőlem Bodrogi Gyula, hogy mi a fenének vagyok mindig nadrágban?! S akkor kielemeztük – illetve ő jött rá –, hogy az első fellépésem pantallóban történt meg, s ettől kezdve fellépéshez valahogy sosem vettem fel szoknyát. Amúgy szerintem – legalábbis én tényleg így látom –, a humoristák nem a másodlagos nemi jellegükre építenek, függetlenül a saját nemüktől. Lehet, ha operettben lépnék fel, vagy táncdalénekes lennék, akkor minit viselnék, meg oltári nagy dekoltázst! Egy humoristának viszont nem szabad feltűnő cuccban megjelennie!  A fiúk sem öltöznek olyan „szexis” Komár-szerkóba, vagy kockás ingben vannak, vagy pulóverben, pólóban; igazán elegáns helyen és időben meg öltönyben. A műfaj nem engedi meg, hogy a látvány elvigyen a szövegtől…
● Most volt, pár napja Karinthy Frigyes születésnapja. Kalmár Tibor rendező Karinthy születése napját, június 25-ét ezentúl a magyar humor napjaként szeretné „nyilvántartani”. Hogy ünnepelje a hazai színházi szakma és a közélet…
– Persze! Karinthyt, aki humorban nem ismert tréfát, és a magyar humort… Ami fantasztikusan jó és gazdag! A magyar ember tényleg mindig a humor segítségével tudott élni – és túlélni. Hallottam, hogy az eredeti ötlet szerint a humor e „világnapját” a föld összes országában ünnepelték volna, de ezt a kezdeményezést az ENSZ szakosított kulturális szervezete, az UNESCO néhány éve elutasította, merthogy annyi szomorúság, harc és háború van a nagyvilágban, így a kezdeményezés csak hazai keretek között valósulhatna meg. Számomra az indok amúgy fura, hiszen a II. világháborút, a munkaszolgálatot nem egy író, humorista – Királyhegyi Pál, Tabi László s mások – éppen a humor segítségével élték túl… Azt mondták most, ha a Kalmár Tibor által elindított kezdeményezés a közönség és a szakma részéről is támogatásra talál, a kulturális tárca is mellé tud majd állni. Hát részemről itt a támogatás… A magyar humor napja nagyon nagy ötlet, s valóban díjazom! S ha hozzám is elér a petíció, akkor aláírom! „Bachszilviként” úgy gondolom, hogy ma is a humor és a humorérzék segít a túlélésben. Mindenkit. Nem engem, nem a közönséget. Még azt is, aki savanyú, keserű, elzárkózó, s valójában nem is tudja magáról, hogy a humor mennyit jelent az ember lelkének! Paródiában én például nem a politika felé mentem el, de ahogy öregszem, egyre inkább izgat, érdekel a közélet. Egykeként, már óvodásként eléggé egocentrikus voltam – akkortól kezdve parodizáltam, hogy szeretetet, figyelmet „csiholjak” magamnak a környezetemtől, akkor még nyilván nem törődtem a politikával… Most már érdekel. Jelenünk, jövőnk függ tőle. Ezért jobban, közösebben kéne csinálni. S ez nem vicc.

Gündisch Mónika 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!