Keira Knightley édesanyja filmjében játszik

 Dramaturg édesanyja írta a forgatókönyvét legújabb filmjének, melyben Keira új arcát mutatja meg a közönségnek: dalra fakad. A The edge of love (A szerelem határán) című film Dylan Thomas (Matthew Rhys – Szétcsúszva, Szerelem és egyéb katasztrófák) a 39 évesen morfin-túladagolásban elhunyt, zseniális, és nem kevésbé csapodár walesi költő rendhagyó életrajzát tárja elénk. Keira a költő ifjúkori szerelmét, Verát alakítja, aki sanzonénekesnőként dolgozik, mikor 10 évvel később találkoznak. Újra fellángol köztük a szenvedély, de Tom ekkor már házas, felesége az elbűvölő és okos Caitlin (Sienna Miller), és hamarosan Vera is hozzámegy egy odaadó csodálójához, akit hamarosan besoroznak. A költő két nagy szerelme közt szoros barátság szövődik, és felmerül a kérdés, Dylan és Vera hallgathatnak-e a szívükre, ha ezzel elárulják barátságaikat, házasságaikat? Az 1940-es évek Londonában és gyönyörű walesi vidékeken játszódó romantikus drámáról Keira Knightley a Rottentomatoes.com amerikai filmes portálnak mesélt.

l Ön olyan színész, aki szereti a kihívásokat. Mi volt az igazán komoly feladat ebben a filmben?
– Talán viccesen hangzik, de nagyszerű érzés egy olyan filmben játszani, amely ennyire meghitt és családias. Emellett úgy vélem, ritkán játszik az ember olyan filmben, amely ennyire tökéletesen van megírva. Csupa öröm volt ez a munka, hiszen legtöbb filmnél a forgatás alatt próbálja a színész valahogy megszülni, miként mondja a szöveget. Ezzel a forgatókönyvvel ilyen gond már nem volt, eleve átléptük ezt a szintet, minden jött magától.
l Segített ebben az is, hogy jó barátságban volt a stáb tagjaival már a forgatás előtt?
– Ez igazán sokat segített. Azt hiszem, a szeretetet nem lehet megjátszani. Megjátszhatod a vágyakozást, a féltékenységet, a haragot. Nem nehéz. De hogy is játszhatnád meg az őszinte, meleg szeretetet? Nem hiszem, hogy menne. Nagyszerű volt, hogy mindannyian jól kijöttünk egymással. Remekül éreztük magunkat, együtt laktunk egy nagy házban, és valóban úgy éreztük, hogy egy csapat vagyunk. Mikor a forgatás alatt valami személyeset kellett eljátszani, teljes biztonságban voltam, nyugodtan kísérletezgethettem, és egyáltalán nem éreztem magam komplett idiótának.
l Mennyire jelentett gondot a walesi akcentus?
 – Egyrészt nagyon jó nyelvi trénerünk volt, másrészt édesanyám családjának egy része walesi. Emlékszem, mikor kisgyermek voltam, és este anyukám mesét olvasott, például a varázslók és a hasonlóan
mitikus szereplők mindig walesi akcentussal beszéltek.
l Furcsa volt, hogy az édesanyja filmjében játszott?
– Igazság szerint fölöttébb természetes közeg volt ez számomra. Ha egy íróval élsz együtt, akkor az ő szavaival, az ő fantáziavilágában nősz fel. Szinte az összes munkáját láttam már színházban, sok-sok próbára jártam vele. Így minden könnyedén ment. Mindamellett szakmailag is csodás feladat volt.
l Olyasvalamit keresett édesanyja munkáiból, amiben találhat egy testhezálló szerepet saját magának?
– Nem, egyáltalán nem. Az egész véletlen volt. Egyszer megkért, hogy olvassam el az egyik munkáját, és véleményezzem. Szerintem csodás és elragadó történet, ugyanakkor hihetetlenül izgalmas is. Akkoriban épp A fiók című thrilleren dolgoztam, és a forgatókönyvet odaadtam az egyik producernek, hátha ő is tud egy-két megjegyzést írni hozzá. Ő megkérdezte tőlem, hogy ez olyasvalami, amiben szeretnék játszani? Én meg igent mondtam, hogy elolvassa. Valójában meg sem fordult a fejemben, hogy játszhatnék benne. Szóval igen, fantasztikus véletlen volt.
l Dylan Thomas, a költő nem kimondottan szerethető figura ebben a filmben.
– Néhányan azt mondják rá, hogy romlott. Mások meg azt, hogy démoni, sötét alak. Ebben az a nagyszerű, hogy sok mindent elmond azokról, akik megnézik a filmet. Azonban nem hiszem, hogy le kellene szögeznünk, pontosan milyen ember is ő. Mindenki lássa őt olyannak, amilyennek szeretné. Persze jó tudni, hogy más emberek máshogy gondolják, ez teszi a karaktereket olyan érdekessé.
l Úgy véli, ez a film az igazi Dylan Thomasról szól?
– Nos, igen, ez ismét értelmezés kérdése. Persze nem egy hagyományos életrajzi mű, amelynek van eleje, közepe és vége. Sokszor az a problémám az életrajzi filmekkel, hogy mindent bele akarnak sűríteni másfél órába. A filmben szerintem sokkal előnyösebb, hogy az életének csak egy bizonyos időszakát mutatják be, csak bizonyos embereket, és a hozzájuk fűződő kapcsolatokat boncolgatják. Ebben a filmben sok más szereplőt is megismerhetünk, ellentétben azokkal a filmekkel, amelyek igazából csak a főhősre koncentrálnak.
l Jó volt ezen a filmen dolgozni a Karib-tenger kalózai után?
– Igen, nagyszerű, fantasztikus! Lenyűgöző érzés, ha az ember külföldön forgathat, de eljön a pillanat, amikor úgy érzi, hogy „Istenem, de szeretnék otthon dolgozni!” Ha az ember elér egy bizonyos szintre, már tud segíteni egyes filmek létrejötté-ben. Mivel a filmipar viszonylag kicsi Angliában, szükségesnek érzem, hogy aki segíteni tud, az segítsen. Ezért is volt annyira nagyszerű érzés egy teljesen hazai finanszírozású, hazai színészekkel és stábbal készült filmet forgatni. Azt gondolom ön is tudja, hogy a brit érzelmi mentalitás egész érdekes. Ez az én kultúrám, tehát egyértelmű, hogy ez az, ami engem különösen érdekel. Nagyszerű, hogy itthon forgathatok.
l Általában régmúlt korokban játszódnak a filmjei. Van kedvenc korszaka, amellyel azonosulni tud?
– Nem, nincs. Örülök, hogy nem a második világháború idején éltem, de nagyon szeretem azokat a filmeket, melyek azt az érát dolgozzák fel. Imádom, ha egy korszakot a maga valójában mutatnak meg, ellentétben azzal, ahogy mi gondolkodunk a negyvenes évekről. Azokra a fiatalokra gondolok, akik akkoriban éltek, és milyen teljesen élték az életüket, hiszen a halál szó szerint az égből pottyanhatott közéjük bármikor. Felkavaró arra gondolni, vajon miként is viselkedtem volna én akkoriban, Megpróbálok minden egyes pillanatot megélni, minden egyes dologra emlékezni, és néha hibázom. Mindez számomra nagyon felkavaró. Nemcsak mint időszakra, korszakra szeretek gondolni ilyenkor, hanem kapcsolatokra és az érzésekre is, ezt is nagyon érdekesnek találom.
l Jobban érdeklik a kosztümös filmek, mint a kortárs alkotások?
– Sok kortárs filmben játszom. Csak úgy vélem, nehéz igazán jó női szerepeket találni kortárs alkotásokban. Nem tudom, miért van ez így. Sokkal érdekesebb női szerepekre bukkanok régen játszódó filmekben. Szeretem a korabeli filmeket, egyszerűen elveszik az ember a fantáziavilágban. Nem úgy nézi ezeket, mint a mostaniakat, hogy „á, ezt ismerem!” Benne vagy egy szerepben, és szeretem azt az összeolvadást, ami ilyenkor létrejön. De igazság szerint az egész a karakterről szól, és tényleg az a véleményem, a mai történetekben nincsenek elég jó női szerepek.
l A Karib-tenger kalózai forgatása alatt nyüzsögtek ön körül a paparazzók. Valamelyest csitult már ez a felhajtás?
– Igen, egy kicsit. Azt hiszem, most, hogy már öregebb lettem, kicsit unalmasabb is lettem számukra. Igazán akkor volt őrületes az egész, mikor tizennyolc éves voltam, és valószínűleg azt gondolták, hogy „most már bármelyik pillanatban kieshet valamelyik kocsmából!” De ez nem történt meg, és ez elég vacak lehet nekik. Most már lecsitult a felhajtás, mivel most egész máson dolgozom, sokkal kisebb filmen.
l Hogy sikerült túlélnie azt az időszakot?
– Hogy őszinte legyek, nem is tudom. Talán úgy, hogy egy pillanatra sem álltam le a munkával. Vagyis eddig az évig folyamatosan dolgoztam, és egyfajta biztonságos védőburok vett körül a stúdióban. Szóval, viccesen azt is lehet mondani, hogy sosem voltam elég időt távol a forgatástól, hogy észrevehessem, mi is történik odakint. De ha néhányszor felbukkantam valahol, mindig arra gondoltam, hogy „basszus, ez borzasztó!”
l Mihez kezd most, hogy némi szabad ideje lett? Utazgat?
– Azt hiszem, inkább csak néhány egyszerű hétköznapot szeretnék.
Fordította: Kántor Zsána

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!