Ne kelljen járulékot fizetni a segélyezett után

 – Az önkormányzatok tudnának több munkát adni, ha lenne finanszírozás. Lesz. Ehhez teljesen átjárhatóvá tennénk a rendszeres szociális segély és közcélú foglalkoztatás kasszáját, és a járulékot a Munkaerő-piaci Alap
finanszírozná – mondja a miniszter asszony Bevezetnék a Start régiókártyát is, hogy annak, aki segélyezettet foglalkoztat, az illető után három évig nem kellene járulékot fizetnie. S az infrastrukturális beruházások közbeszerzési pályázatain indulóknak vállalniuk kellene, hogy az alkalmazottaik legalább 10 százaléka a segélyezettek közül kerül ki. Jóval szigorúbban vennék a feketemunkát is; azt szeretnék, hogy akit rajtakapnak, azt zárhassák ki a segélyezettek körébôl.

Teljesen átjárhatóvá akarják tenni a rendszeres szociális segély és közcélú foglalkoztatás kasszáját, mondja Szűcs Erika új tárcavezető, aki a VH-nak adott nyilatkozatában azt ígéri, hogy új intézkedéseket vezetnek be, amelyek megszüntetnék az önkormányzatok ellenérdekeltségét a közfoglalkoztatásban. Közülük minden bizonnyal a legfontosabb az lenne, hogy a segélyezett után fizetendő járulékot a munkaerő-piaci alap finanszírozná, s nem az önkormányzat. Ha ez és a többi elképzelés megvalósul, akkor az önkormányzat több embernek tudna munkát adni, s szigorúbban vehetnék a feketemunkát, akit ezen rajtakapnak, kizárhatnák a segélyezettek köréből.

● Úgy tűnik, csapdába került az ország: a munkaképeseknek alig több mint a fele van munkaviszonyban, s minél alacsonyabb a képzettségük, annál kisebb az arányuk a foglalkoztatottak között. Sokan mondják: nem is akarnak dolgozni, s az Audi, a Mercedes nem épp rájuk vár… Van elég legális munkalehetőség?
– A képzettek számára van, a képzetleneknek már kevésbé. A foglalkoztatási statisztika szerint havonta körülbelül 60 ezer állás betöltetlen és átlagosan 440-450 ezren keresnek állást. Közülük körülbelül 180 ezren rendszeres szociális segélyezettek, a többiek álláskeresési segélyen vannak, s átképzésen vesznek részt. A fő gond az, hogy az álláskeresők több mint 40 százaléka csak az általános iskola 8 osztályát végezte el, a most 62 ezer felkínált állás pedig valóban nem nekik szól, hanem a képzettebb és tapaszataltabb munkaerőnek. És a rendszerváltozás óta a munka az érettségizett szakmunkásnak, a diplomásnak se megy már helybe. A munkavállalónak kellene megmozdulnia, ám a magyar mobilitás jóval alacsonyabb, mint más népeké.
● Az EU emelné a munkaidőt heti 48 ról 60-65 órára. Ha ezt alkalmazná hazánk, akkor még kevesebb ember maradna állásban. Mit szól ehhez miniszterként?
– Nem a kötelező munkaidő felemeléséről van szó ebben az uniós irányelvben, hanem arról, hogy a dolgozót a beleegyezésével milyen mértékig lehessen túlóráztatni. A foglalkoztatási ráta Magyarországon 7-8 százalékkal alacsonyabb az EU átlagánál, míg a ledolgozott munkaórák számában csak 1,7 százalék a lemaradásunk. Hazánknak így nem érdeke a túlóráztatás lehetővé tétele.
● Melyek az alacsony foglalkoztatottság fő következményei?
– Nem véletlen, hogy az EU a 70 százalékos foglalkoztatottság elérését tûzte ki célul. Európában nincs sok kelendő nyersanyag, nincs már sok gyermek; a jólét forrása az itt élők értékteremtő munkája. Magyarországon a foglalkoztatásbeli elmaradás alapvetően abban nyilvánul meg, hogy a gazdasági erő és potenciál elmarad a lehetségestől, a növekedés is lassúbb. Most alkotmányos joga van mindenkinek a minimális ellátásra, így sok olyan embert kell a GDP-ből eltartani, aki nem dolgozik és emiatt azoknak jut kevesebb, akik dolgoznak. Amikor azt szorgalmazzák sokan, hogy egyik vagy másik szociális ellátás időtartamát, összegét emeljük meg, akkor szembesülniük kellene azzal, hogy ennek a forrása a jövedelmek átcsoportosítása; minél többet költünk a megtermelt jövedelemből szociális célokra, annál kevesebb marad a gazdaságban dolgozóknak – érdekeltségként.
● Megéri nálunk állásba menni és ott dolgozni, vagy tényleg kifizetődőbb felvenni a segélyt és mellette tán feketemunkát vállalni?
– Az attól függ, kiről van szó. A képzettebbek még akkor is a munkavállalást választják, ha gazdaságilag hátrányos helyzetű, kevésbé fejlett térségben élnek, mert számolnak azzal, hogy lesz holnap, holnapután is. A gyermekeiknek szebb jövőt szeretnének, s azzal is kalkulálnak, hogy a munkavállalásnak lesz hozadéka akkor is, ha már nem tudnak dolgozni. Minél kevésbé képzettek az emberek, annál inkább vélik úgy, hogy megéri az, amit a szociális rendszerből az ő adott élethelyzetük alapján kaphatnak, és ha ezt kiegészítik egy kis feketemunkával, akkor „köszönik szépen”, jól elvannak. Látható: ez a szemlélet már nemcsak „bebetonozódott”, de családi mintává válva hagyományozódik. Ez pedig a társadalom egészének egyáltalán nem jó, ezért fel kell lépni ellene.
● Ezt akarják a megélhetési munkanélküliséget, megélhetési szülést emlegetők is, amióta a monoki példa nyomán települések sora kívánja a segély feltételéül szabni a közmunkát. Van belőle elég? Lehet érte segéllyel „fizetni”?
– Vegyük csak szemügyre a monoki példát! Ez úgy indult, hogy „segélyért munkát”. Ám a tartalma az: „munkáért segélyt”. Ez már nem biztos, hogy az országnak tetszene, hisz’ nem lehet olyan általános szabályt hozni, hogy csak az kaphat a munkájáért segélynagyságú ellenértéket, aki ilyen-olyan oknál fogva rendelkezhetne segéllyel; így persze csökkenthetnék a munkaköltségeket a munkaadók Magyarországon, de nem ez a cél… Közhasznú és közcélú foglalkoztatásra évente 40 milliárd forintot fordít az ország és ezen felül még 60 milliárdot rendszeres szociális segélyezésre. A közfoglalkoztatás szabályai olyanok, hogy a lehetségesnél kevesebb munkát tudnak felajánlani az önkormányzatok. És nem azért, mert nincs elegendő helyi feladat, hanem azért, mert ma drágább az állampolgár helyi közfoglalkoztatása – hisz azután járulékot is kell fizetni –, mint a segélyezése. Az önkormányzat ellenérdekelt: ugyanakkora összegből kevesebb embert tud foglalkoztatni, mint amennyit segélyezhet.
● Mondják: nagyobb a munkanélküliség, mint a statisztika szerinti, hisz’ az álláskeresők egy idő után kikerülnek a munkanélküli-ellátásból. Mekkora a jéghegy a valójában?
– Noha a munkanélküliség mérése nálunk megfelel az európai sztendereknek, mégsem pontos. A rendszerváltozáskor még több mint ötmillióan dolgoztak. Mára 3,9 millió körül stabilizálódott a foglalkoztatottak száma. Ezt önbevallás alapján mérik, viszont ha az adóbevallásokkal is számolunk, akkor 4-500 ezerrel több a foglalkoztatott, mint amennyiről a statisztika szól; köztük vannak a nyugdíj mellett megbízásokkal még munkát végzők, a mezőgazdasági kisegítő tevékenységet folytatók, s a diákmunkát vállalók is, akiket nem mér a munkerő-felvétel. Így bármily meglepő is, négymillió feletti a foglalkoztatottak száma. A munkaképes korúaké 7 millió körüli. A különbség 2-3 millió, ám közülük korántsem mind munkanélküli; az inaktívak közt nagyon sokan még tanulnak, rokkantnyugdíjasok, vagy korkedvezménnyel öregségi nyugdíjasok, illetve gyesen, gyeden lévők. Körülbelül félmillióan a statisztika számára egyáltalán nem láthatók; sem a foglalkoztatottak, sem az álláskeresők, sem az inaktívak között nincs nyomuk. Őket kellene még láthatóvá tenni, „kifehéríteni”…
● Ön úgy nyilatkozott: segély helyett munkához kell juttatni a munkanélkülieket. Miskolcon, ahonnan a miniszteri székbe került, sikerült ?
– Részben. Miskolcon is az az alapvető probléma, hogy a munkanélküliek majd’ fele szakképzetlen. Nyilvánvaló: hiába lenne ott bármilyen hig-tech fejlesztés, az nekik nem hozna megoldást. Miskolc nehézipari város volt, de a meghatározó már a szolgáltatás. Jó lenne persze ott valami komoly nagybefektető; többekkel folytatott a város komoly tárgyalást, ám úgy tűnik, hogy ők geopolitikailag még mindig nem értékelik eléggé Miskolcot. Áttörést sajnos nem sikerült elérni; a munkahelyek a városban folyamatosan szűntek meg, a szerkezetátalakítással sikerült azokat pótolni, és így csak stagnál – nem csökken – a munkanélküliség.
● Akkor az országnak milyen receptet ajánl? Új munkahelyeket a gazdaság teremt. A kormánynak miféle eszközei vannak?
– Közvetettek. Ilyen a vállalkozást és a foglalkoztatást sújtó adó- és járulékkörnyezet kedvezőbbé alakítása. A tőke szabadon mozog a határokon át és ez vonzza; javítja az ország veresenypozícióját; befolyásolja a befektetői döntést. De a gazdasági hatásokat csak jó húszéves távlatban érdemes értékelni. Most, amikor az európai gazdasági növekedés lassul, érdemes lesz figyelnünk, mi is történik Szlovákiában, ahol ezt a rövid távú eredményt elérték, de a kutatás-fejlesztésre, innovációra harmadannyit fordítottak, mint nálunk. S miközben Magyarország nagyon kemény két éven van túl, és elkezdődött itt a szerkezeti átalakítás, úgy tűnik, hogy az eddig lendületesebben fejlődő országokat a gazdasági recesszió jobban érinti. Kormányzati eszköz a beruházások közvetlen támogatása, mint a Mercedesnél. Annak tekinthetők az Új Magyarország Fejlesztési Terv forrásai is, amelyekkel a vállalkozások bővülő foglalkoztatási költségeihez járulhat hozzá az állam. S befolyásolható még a képzés és a szakképzés is…
● Ez alkalmazkodik a munkaerő-piaci igényekhez?
– A hazai gazdaság legnagyobb problémája szerintem nem is az adó és a járulék, hanem éppen ez! Több mint egy évtizede romló folyamatokat kell ellensúlyozni, és ettől nem várható eredmény egyik napról a másikra. Az adócsökkentés fél éven belül érezteti a hatását, de ha egy szakképzésre 10-15 évig nem figyeltek, és most kezdünk vele valamit, annak csak hosszú évek múlva lesz hatása. A magyar közoktatáson belül egészségesebb arányokat kellene kialakítani; túlburjánzott a felsőoktatás, kivált a humán szakirányokban s közben sorvadt, minőségileg és mennyiségileg meggyengült a középfokú szakképzés. A szakmatanulás társadalmi presztízse mélyre zuhant; ma azt is újra el kellene érni, hogy a családok, a gyerekek kezdjék el becsülni, lássanak benne életre szóló perspektívát. Át kell alakítani a szakképzés egész filozófiáját; az átképzés felkapott fogalom lett, de a laikusok és kutatók is arra jutottak: nem eléggé jól hasznosultak a rá költött milliárdok; sokan már a harmadik szakmára képzik át magukat, de még mindig nincs állásuk… S idén létrejöttek a regionális képzési és átképzési bizottságok is, amelyekben már a munkáltatók vannak többségben, s e testületek bele is szólhatnak, hogy a közoktatásban milyen szakok induljanak és hány fővel.
● Ön is kifogásolja, hogy munka nél-
kül annyi pénzhez lehet jutni, mint munkával. Szükségesnek tartja a szociális segélyezés ősszel a parlament elé kerülő korrekcióját is. Hogyan képzeli ezt?
– Amikor a szociális segélyezést átalakítottuk, akkor abból indultunk ki: minden család számára garantáljon az állam létbiztonságot. Ennek a mértékét is meghatározta a törvény: családi egységenként – a szülő 1,0, a gyemek 0,8 egység – a nyugdíjminimum 90 százalékát kell elérnie a segély összegének. Ez tisztességes és nincs rajta szégyellnivaló. Csak az a gond vele, hogy ebben a rendszerben nincs munkára ösztönző elem. Így a munkával megszerezhető jövedelem és a segélylyel elérhető szociális minimum között nem akkora a különbség, hogy megérje munkát vállalni. Úgy kellene átformálni a szociális rendszert, hogy egyértelművé váljon: legális munkát vállalni érdemesebb, sőt muszáj! Ma jelentős munakerő-tartaléka van az országnak a rendszeresen segélyezettek között; ők június közepén 200 ezren voltak, és legalább a felük képes dolgozni. Nem a segélyen, a 60 milliárdon akarunk takarékoskodni, ami a rokkantnyugdíj 580 milliárdjához képest nem is horribilis összeg. Azt szeretnénk elérni, hogy lényegesen növekedjen a segélyezettek számára a legális munkakínálat. Ma az önkormányzatnak kell közcélú munkát szerveznie, minimum évi 30 napot. Ez kevés. Egy helyett legalább hat hónap kellene. Az önkormányzatok azt mondják, tudnának több munkát adni, ha lenne finanszírozás. Lesz. Ehhez teljesen átjárhatóvá tennénk a rendszeres szociális segély és közcélú foglalkoztatás kasszáját, és a járulékot a Munkaerő-piaci Alap finanszírozná. Így megszűnne az önkormányzat ellenérdekeltsége a közfoglalkoztatásban. Bevezetnénk a Start régiókártyát is, aminek az a lényege, hogy aki segélyezettet foglalkoztat, annak 3 évig az illető után ne kelljen járulékot fizetnie. A harmadik új elem: aki nagy infrastrukturális beruházásra közbeszerzési pályázaton jelentkezik, az vállalja, hogy az alkalmazottainak legalább 10 százaléka a segélyezettek közül kerül ki. S nagyon komolyan vesszük a helyi gazdaság fejlesztését; azt, hogy vidéken legyenek saját gazdasági szervezetek, amelyek képesek összetartani a helyi közösséget, mint valaha a téeszek és a háztájik együttese; a mezőgazdaságban, az építőiparban és a turizmusban is látszik erre lehetőség. Ha ezek az intézkedések életbe lépnek, lesz erkölcsi alap, hogy szigorúbban vegyük az átjárást a rendszeres szociális segély és a feketemunka között. Aki segélyt kap, ne küldhesse érte a feleségét, miközben ő maga feketén dolgozik valahol. Legyen következménye, ha az orvos túl sok igazolást ad azoknak, akik a felajánlott munkát visszautasítják. Akit feketemunkán kapnak, azt zárhassák ki a segélyezettek köréből. Ehhez persze jobb és több ellenőrzés kell. S a rendszeres szociális segély feltételéül kellene szabni azt, hogy az illető vállalja a képzést, és az eredményes legyen, mert enélkül a segély kidobott pénz; különben „benne ragad” a segélyek világában és nem lép át a legális munkáéba.
● És mit gondol a „szociális jóléti állam”, az egészségügyi, szociális és nyugellátás forrás esélyeiről, tudva, hogy a legnépesebb Ratkó-korosztály lassan kilép a munkaképes korból?
– Azzal szembesültem a brit Munkáspárt vendégeként a múlt héten, hogy a jóléti állam betegségtünetei Nyugat-Európában szinte azonosak. Például ott is megháromszorzódott az utóbbi 15 évben a rokkantnyugdíjasok száma, akik valamilyen egészségkárosodással vonultak ki a munkaerőpiacról. A megoldásról is hasonlóan gondolkodunk, mint ők: átalakítjuk a rokkantnyugdíjazási rendszert, nem azt nézzük, hogy mit veszített el a munkaképességéből az illető, hanem azt, mit tartott meg, és a rehabilitációs folyamaton keresztül keresünk munkát neki. A jóléti államok, még a nálunk sokszorta gazdagabbak sem tarthatók fenn a korábbi módon… Itt a Ratkó-korszakba tartozóknak 10-12 év múlva még lesz szolid nyugdíja, de a hosszabb távú megoldást nem látom. A ma 30-32 évesek jól teszik, ha már készülnek az öngondoskodásra, mert idővel a biztonságuk forrásainak csak egy részét lesz képes előteremteni a társadalom. Angliában 60 éve ötből egy embernek volt a nyugdíj mellett kiegészítő biztosítása, ma ötből négynek van… Ám elvileg lehetséges még egy megoldás: ha Európa áttér az egységes egészség- és nyugdíjbiztosításra, és kinyitja a kapuit a demográfiailag jobb helyzetű kelet, például Törökország felé, és így dinamizálni tudja a gazdaságát. De erre ma csekély az esély.

Vasvári G. Pál 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!