Komp-ország Keletre tart?

Mert az ő korában is „teleujjongták a világot, hogy a Kárpátok alatt kiépült Európa”, de nem annak, hanem nekünk ártott meg „a nagy Humbug”. Holott e Komp-ország „legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között. Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza”. S ha száz esztendeje a költő már látta „az új áldozatot Hadúrnak. Az új Gellért papokat” és kiváltképpen azt, hogy „élén az új magyar társadalomnak állnak az ordító táltosok”, akkor vajon miről írna ma nekikeseredve?
Nyilván azokról a magukat „nemzeti radikálisoknak” becéző ordító táltosokról, akik egy hete is a Kelet világát teremtették e már száz éve is nyugatosodni vágyó fővárosba: van abban valami rémisztő, Ady tollára méltó, hogy a természet döntéséből más kisebbségre csupa kelet-európai fővárosban rontottak rá a vandálok, miközben Nyugaton – ahol e jogegyenlőségi küzdelem voltaképpen már okafogyott – derűs népünnepély kísérte a „magamutogatást”. Két évtizeddel a vasfüggöny lebontása után mintha némelyek ismét legördíteni próbálnák.
S vajon hogyan írna ma Ady a vörös csillag körüli vitáról, hiszen ő úgy tartotta, hogy „mióta ember néz az égre, vörös csillag volt a reménye”. Nyilván a strasbourgi bírák észlelték Ady vörös csillagát is a Rákosién kívül (itt jegyezném meg, hogy a manapság általuk is oly szívesen idézgetett költő nem mutat igazán jól azoknak a jobboldaliaknak az írásaiban, akiknek a száz év előtti Rákosi, az Ady-gyalázó Jenő volt a szellemi elődjük). Kínos, hogyan is ne, e differenciált, mondhatnám európai üzenet a csillag tiltásához még mindig ragaszkodni igyekvő jobboldalnak, amelynek szószólói még most is kioktatnák a stras-bourgi bírákat, meg általában az értetlen nyugatiakat: nálunk a vörös elnyomás folytán e jelkép mást jelent. Hogy akkor miért a keletiek közül is csakis nálunk? Talán épp azért, mert azok jóval keményebb vörös rezsimek voltak: a miénkébe oly jól beleilleszkedők utólag szívesen tetszelegnek kockázat nélkül a – kicsit megkésett – ellenállói szerepben.
S ezért valójában logikus a vadkeleti elbánás, amiben az igazi ellenálló emléktáblái részesülnek. Azzal a nyugati észjárástól idegen okoskodással, hogy kommunistaként felelős azért, amit eszmetársai tettek, nálunk történetesen a halála után (ahogy nyilván az apostolok is az inkvizítorok bűneiért). Párizsban metróállomás és országszerte utcák sora van elnevezve Gabriel Péri komcsi ellenállóról, s ezen a legvadabb hidegháborúban sem jutott eszébe senki francia jobboldalinak változtatni. Vajon mit mennydörögne Ady e piti táblaleverőkről?!
Hogy kellene éppen most az ő kíméletlen publicisztikája! Amikor minden gárdameneteléskor az általa látott Kelet vonul e Nyugatra vágyó országba. Amely Nyugaton fokozódó értetlenséggel és kezdődő rettenettel tekintenek a keleti „radikálisok” – Ady szavával – tobzódására, s a velük cinkos jobboldalra (mert meddig lehet szóvivőkkel tessék-lássék elítéltetni a „szélsőségeseket” és a saját újságok szótirádáival jószerivel felkarolni őket, de legalábbis megérteni, sőt olykor osztani is eszelős eszméiket?) Már a költőt – évtizedekkel a numerus clausus, a nácik, pláne Auschwitz előtt – megriasztotta a kibontakozó zsidóellenesség, ugyan mit szólna az évszázad (és milyen század?!) múltán újracsiholt antiszemitizmus láttán? A Nagy per Eötvös Károlyának viszontagságai után kortársaként aligha lepné meg, hogy a szabadelvű még mindig szitokszónak számít a mai rákosisták körei-ben. S ezért netán ma is így szólna hozzájuk: „Tartsátok meg koponyáitok kerekségét és keménységét. Éljetek a magyar glóbusz nagyszerűen ostoba hitében”. Tessék Adyt nyugodtan lehazaárulózni.

Avar János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!