Változó igazságaink

 Az akkori idők szellemének megfelelően óvatosan fogalmazott, olykor csak sejtette mondandóját, körülírta hosszasan, hogy miért is vélekedik így az akkor már neves politikusról, aki hét évig – 1959-től 1966-ig – irányította az osztrák külpolitikát. A célzások azonban végül konkrét formát öltöttek, s kiderült, mire is gondol a neves kolléga: Kreisky zsidó származása miatt egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, hogy az antiszemita múlttal alaposan megfertőzött Ausztriában a nagypolgári családból származó politikus valaha is a végrehajtó hatalom csúcsára emelkedjék. Érveit nagy történelmi ismeretanyagra építette, s a huszadik századi osztrák történelem alapján kétségkívül indokoltnak látszott az argumentáció.
De csak látszott. A tények alaposan rácáfoltak az okoskodásra: Kreiskyt 1970-ben megválasztották kancellárnak, majd utána még négyszer, s összesen tizenhárom évig állt különféle osztrák kormányok élén; sikersorozata a háború utáni Nyugat-Európában csak Margaret Thatcheréhez és Helmut Kohléhoz hasonlítható. A vélemény, támaszkodjék bár tengersok adatra és a múlt idők tanulságait is magában foglaló ismeretekre, könnyen torzulhat előítéletté, mert az elképzelt igazság kapcsolata megszakad a bennünket körülvevő valósággal.
Nézzünk most egy másik példát, bizonyos értelemben hasonlót. Amikor Barack Obama föltűnt az amerikai politikában, nem egy – ugyancsak fölkészült – ismerőstől hallottam, hogy az illinoisi szenátor elnöki esélyei igen csekélyek, döntően származása miatt. Fekete – persze, tudjuk, csak „félig” az – lakó költöznék a Fehér Házba? A jó nevű tanár hitetlenkedve tárta szét a karját, s kiterjedt amerikai családi kapcsolataira hivatkozva, valamikor az év elején, az előválasztások kezdetekor hosszasan érvelt amellett, hogy ez mennyire elképzelhetetlen. Gyorsan hozzáteszem, még nem tudható, hogy teljesen tévedett-e, de valamennyire bizonyosan. Hiszen Barack Obama – negyven évvel Martin Luther King meggyilkolása után, évtizedekkel az általa indított békés polgárjogi mozgalom sikerét s nyomában a faji megkülönböztetés intézményesített eltörlését követően – ma már lényegében elnökjelölt, s legalább ötven- százalékos esélye van arra – szerintem egyébként több –, hogy megnyerje az idei év világpolitikai szempontból messze legfontosabb választását.
Nem Kreisky és Obama között húzható párhuzam, hanem a befogadó vélemények rögzülésében. Az előítélet eltérítheti véleményünket a valóságtól – ezzel alighanem mindannyian így vagyunk -, s ilyenkor korrekcióra szorul a még oly nagy ismeretanyagra, akár történelmi tapasztalatra is épített érvelés. A valóság dinamikusabban változik, mint gondolkodásmódunk, ezért tanácsos sémáinkat minél gyakrabban szembesíteni vélt igazságainkkal. Értelmiségi vitákban igen gyakran előfordul – minek tagadnám, magam is szoktam élni ilyen fordulattal –, hogy ez bizony „csak nálunk” fordulhat elő, ez vagy az bizony csak „egy olyan országban” eshet meg – mint amilyen a mienk. Meglehet, sokszor igazuk, igazunk van, de azért bánjunk csínján ezzel a véleménnyel is. Napok óta heves vita zajlik a német sajtóban arról, helyesen tette-e a berlini polgármester, hogy meghívta Obamát, tartson beszédet – hol másutt, mint a brandenburgi kapu előtt. Vagyis azon a történelmi helyszínen, amely a hidegháború idején a német kettéosztottságot jelképezte, s ahol Kennedy elnök 1963-ban a később sokat idézett szavakat mondta – „ich bin ein Berliner” –, ily módon is tiltakozván a bezártságot és jogfosztottságot jelképező fal ellen. Josef Joffe, a hamburgi Die Zeit kiváló publicistája és immár kiadója szerint Amerika háromszorosan is „áldott” állam – Németországhoz ké-pest. Több mint kétszáz éves alkotmánya van, amely az alapelveket változtatás nélkül őrzi, bezzeg a német alaptörvényeket hányszor kellett módosítani; másodszor: a nagyvárosok utcáit vagy számokkal jelzik vagy a vitathatatlan történelmi személyiségekről nevezik el, ezért nem folytatnak vég nélküli vitát arról, hogy kaphat-e utcát Rudi Dutschke, a 68-as diáklázadások egyik vezére? Közbevetőleg: ugye, mennyire ismerős polémia? S végül Joffe harmadik megjegyzése: a District of Columbia, s így maga a főváros Washington csakis a szövetségé, következésképpen egy helyi vezetőnek eszébe sem juthat országos politikát folytatni.
De Németország – hangzik a meglepő kijelentés – „nem gyakorlatias ország”. A kívülállónak ez bizony publicisztikus túlzásnak tűnik, de ettől még igaz, hogy a berlini polgármester, Klaus Wowereit valóban beavatkozott a nagypolitikába, amit a Die Zeit kiadója élesen bírál, s vitázott a berlini diplomácia szociáldemokrata irányítójával is, aki nem túl hangosan ugyan, de fölkarolta az ötletet. Ellentétben Angela Merkellel, aki a maga szelíd módján helytelenítette azt. Joffe a kancellárnak ad igazat: Obama nem elnök, következésképpen nem tud „történelmi beszédet” mondani, mint tette Kennedy vagy 1987-ben Ronald Reagan („Mr. Gorbacsov, rombolja le ezt a falat”), viszont kampányolásra igencsak alkalmas lehet a világpolitika e szimbolikus helyszíne. Tehát a polgármester a republikánus jelöltet is hívja meg, ha már ez a szíve-vágya, de még jobb lenne, ha belátná: a berlini kancelláriának nem feladata befolyásolni az amerikai választási küzdelmet, s Obama akkor cselekednék bölcsen, ha visszautasítaná a berlini polgármester meggondolatlan – illetve nagyon is meggondolt – invitálását.
Lám, másutt is akadnak fölösleges viták, a politikai elfogultságok mindenütt túlzásokra vezethetnek. Az bizonyos, hogy gondolati restségünket a világ gyors vagy éppen lassú, s ezért nehezen észrevehető változásai folyamatosan próbára teszik. Hadd hozzak még egy példát, az elmúlt napokban szerzett romániai benyomásaim alapján: hajlamosak lehetünk arra, hogy változatlannak – akár „öröknek” – tekintsük az ottani magyar–magyar politizálás koordinátáit. A kolozsvári Krónika egyik vezércikk írója arra intette Markó Bélát, hogy az egység politikai ideológiájával – vagy inkább dogmájával, teszem hozzá – föl kellene hagyni, de ellenlábasának, a legutóbbi helyhatósági választásokon jelentős vereséget szenvedő Szász Jenőnek a taktikája sem vált be. Itt és most nem arról van szó elsősorban, hogy ez utóbbi a Fidesz szoros szövetségeseként politizál, de még csak nem is arról, hogy Markó kitartóan és öntörvényűen ragaszkodik egységelgondolásához. Ennél messzebbre vezetnek az odaáti beszélgetések: egyfelől a Székelyföldön túlra. A Markó–Szász-vita s annak minden – olykor bizony nem különösebben izgalmas epizódja – székelyföldi keretek között zajlik. De innen tovább kellene lépni a szórványok felé, vagyis Arad, Temesvár, Nagyvárad, Máramarossziget és még sok más város irányába, ahol nyolc- tíz-tizenöt százalékban élnek magyarok. De miként tudna e nagyvárosokban a kisebbség sikeresen politizálni? Nyilván úgy, ha a többséghez épít kapcsolatokat. Amint teszi is egyébként ezekben és még sok más, nem említett településen, a várospolitika, a művelődés, a környezetvédelem különböző terepein. Innen már csak egy lépés annak megfontolása, hogy a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége is beépíthetné stratégiájába ezt az elemet, vagyis nyithatna a többség felé, tehát az etnikai jelleg megőrzése mellett arculatát olyan vonásokkal gazdagíthatná, amely elvezethetne bizonyos román választói rétegek felé. Ha ilyen következtetés adódik a fehér asztal mellett, akkor bizony érdemes legalább is eltűnődni ezen, s érveinket vizsgáztatni, vajon nem ragadtak-e bele egy előző valóságba. Hiszen Románia immár hozzánk hasonlóan tagja az Európai Uniónak, s mostanság talán gyorsabban változik, mint például mi.
Ez persze egyelőre csupán ötlet, de az ügyben legfontosabb szereplőket, vagyis határon túli magyarokat – a sajtóból és a beszélgetésekből egyaránt kitűnik ez – nagyon is foglalkoztatja. Egy globalizálódó, sokcentrumú és multipoláris világ egyetlen, parányi szeletéről van csupán szó, de ettől még igaz Jorge Luis Borges argentin író és filozófus megállapítása, amely szerint  sorsunk visszafordíthatatlan és vastörvényű, s az idő anyagából vagyunk. Vagyis amit elmulasztunk, az elmarad, visszavonhatatlanul.
Egy okkal több arra, hogy mindig készek legyünk kitörni előítéleteink, sematikussá rögzült véleményeink fogságából.

Martin József 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!