Osztogatás vagy fosztogatás?

Túl azon, hogy ettől inkább csak liberális közgazdászok szoktak pánikba esni (függetlenül attól, hogy van-e fedezet az „osztogatásra”), a derék szóvivő vélhetően nem is észlelte mit tett: kártyavárként omlasztotta össze pártja propagandáját. Pontosan úgy, amint történt a 2006-os választások előtt, amikor a – statisztikai adatoknak ellentmondó – „rosszabbul élünk” hirdetésével a Fidesz önmagát hiteltelenítette. Mert amenynyiben a ma hatalmon lévők „tönkretették” az országot, s minden romokban hever, ki sem látszunk a gazdasági válságból, akkor ugyan miből is osztogathatna majd e gyalázatos kormány?! Ráadásul a szóvivői okfejtés szerint ravaszul bespájzolva az esedékes kampányra, vagyis ez esetben még az eladósítás vádja sem jöhet elő.
Igazán kínossá pedig az teszi e végig nem gondolt támadást, hogy óhatatlan a kontraszt a korábbi, vezéri „elszólással” és a párt szakértői holdudvarából származó javaslatokkal. Az azóta is kétségbeesve vitatni próbált nyugdíj- befagyasztás felvetésével és a legalább ezermilliárdos szociális kiadáscsökkentési ötletekkel. Magyarán – és stílszerűen az „osztogatáshoz” – a fosztogatással. Ezt persze – a rosszallólag emlegetett másikkal ellentétben – nem szokás így fogalmazni, helyette az „állam visszaszorítása” járja, s azoknak a közterheknek a csökkentésével, amelyből a jóléti támogatásokat fedezik, s amelyeket a társadalom tehetősebb rétegei kénytelenek fizetni. Bár ez mintha Nyugaton már kiment volna a divatból, s nemcsak az Amerikában hatalomba készülő demokraták gondolják így, hanem európai konzervatívok is újrafelfedezték a beavatkozó és törődő államot. Az előre hozott választások reményében a liberálisoknak udvarolva, a Fidesz lemaradt volna egy brossurával? Igaz, kormányzása idején leplezetlenül a felső rétegeknek kedvezett, s most se tévesszen meg senkit kampányihletésű populizmusának gátlástalansága: zárt ajtók mögött voltaképpen ezt bizonygatta Orbán.
A tehetősek terheinek enyhítése ugyan szintén pénzben mérhető, ám ezt soha sem nevezik osztogatásnak, mert ők, ugye, az ily módon náluk maradt többletet vállalkozásfejlesztésre, ekként munkahelyteremtésre fordítják. Aztán persze előfordul, hogy teszem azt spanyol munkahelyeket teremtenek vele ibizai házvásárlással, de ki mondta, hogy a befektetői kedvet a zsebben lévő pénz és nem a konjunktúra fokozza?! Aminthogy az állam elleni berzenkedés is ott szokott véget érni, amikor a tőkének van múlhatatlan szüksége (mondjuk rossz pénzügyi döntései miatt, mint éppen mostanság Amerikában) közpénzes mentőakcióra. Csak az ilyesmit nem szokás szociális kiadásként elkönyvelni.
De azért mégsem illene osztogatásként besorolni, hogy a kényszerű egyensúlyteremtést követően nincs már szükség megszorításokra, vagyis a nadrágszíjon lehet engedni. S hogy ettől éppen a – maga egész politikáját a „kormányzati sanyargatásra” felépítő – ellenzéki párt riad meg elsőként, az tagadhatatlanul árulkodó. Hiszen megint úgy járhat, mint jó két esztendeje komor kampányjelszavával. Egy akár csupán lassan javuló gazdasági helyzetben sem lesz hatásos e nyomorpropaganda: már eddig is feltűnt felmérésekben, hogy az emberek jobbnak tartották a saját helyzetüket, mint az országét, amelyről a képet nekik az ellenzéki riogatás alakította (más kérdés, hogy a túl erőssé vált forint hogyan hat vissza a gazdaságra). Szórakoztató volt olvasni az e heti jobboldali publicisztikában, hogy „egy hosszú ideig tartó torzítás után bizonyos emberek a torz tudatukat tartják normálisnak”: a szerző persze attól tart, hogy a nyugdíjasok és mások is megint bedőlnek a kormányzati propagandának, mert ki más torzítana szép hazánkban?! Ám amennyiben valóban javulna a helyzet (és ezt a világgazdasági vészjelzések láttán tényleg csak feltételesen lehet fogalmazni), akkor kiderül, hogy hányan maradnak a jobboldal oly nagy erőfeszítéssel kialakított virtuális világában. Talán pontosan ettől tartva siettetnék annyira a választásokat, amíg a többség nem a szemének hisz, hanem a jobboldali médiának.
Ezért is groteszk az új keletű (egy feltűnést keltő napilapcikkben megfogalmazott) vád, amely meg azzal gyanúsítja a kormányt, hogy éppenséggel maga állna a – melegnapihoz hasonló – rendbontások mögött. Kinek az érdeke? – teszi fel vádló kérdését az író(politikus), aki a jelek szerint osztja az ország tönkretételéről szóló jobboldali felfogást. Ki másnak, mint az erről a figyelmet elterelni akaró kormányfőnek – hangzik az ő gyanúsítása, ami persze illik a jobboldalról is gyakran felhangzó vádhoz: provokátorok randalíroznak (ám akkor miért vonakodnak őket a leghatározottabban elítélni a jobboldali vezérek és miért ír róluk olyan rokonszenvvel a jobboldali sajtó?)
Nincs sok kedvem hasonlóan vádaskodni, de nekem ellentétes válaszom lenne a „kinek az érdeke?” ősi kérdésre. Egy ország közállapotaiért végső soron, de legalábbis elsősorban a kormánya a felelős. Még akkor is, ha a mi különleges – Európa fejlett részén minden-esetre párját ritkító – ellenzékünk inkább a rendbontókkal szolidáris, mint a rendcsinálókkal. Most például a szélsőjobb fenekedik, hogy „erővel” is meggátolja a budai turulszobor lebontását: erre jogerős bírói döntés van, s magát az emlékművet engedély nélkül állították fel. Milyen felelős politikai erő az, amely a jogállammal packázókra kacsint cinkosan, sőt egyik kinevezettje követte el az eredendő vétket a szobor önkényes felállításával? Itt nem magáról a turulról van szó, amint a jobboldali média lankadatlanul hangoztatja, hanem a szoborállítás mikéntjéről. S ekként csak az lehet a kérdés, jogszerű-e vagy sem ottléte.
Vajon kinek az érdeke, hogy ne lehessen érvényt szerezni jogerős bírói döntésnek? Hogy az emberek rettegjenek minden nemzeti ünneptől, avagy olyan megnyilvánulástól, amely nem tetszik „radikális” eszmék híveinek? Lehet, hogy egy soros balhé adott pillanatban „eltereli a figyelmet” a kormánypolitikáról, ám hosszabb távon a kormányzati tehetetlenséget bizonyíthatja, s ez ugyan kinek az érdeke? A történelmi tapasztalatok szerint, amikor egy társadalom riadtan tapasztalja a rend felbomlását, akkor megnő az igény a Rendteremtőre. Hát nem elgondolkoztató, hogy egyfelől kitartóan hirdetik az ország tönkretevését, másfelől eszük ágában sincs együttműködni a kormánnyal a rend biztosításában. Mintha tudatosan, jól átgondolt stratégia szerint próbálnák lelkileg destabilizálni a társadalmat, s az utcai fenyegetéssel meg is félemlíteni. Hogy aztán szinte várja Megmentőjét (akinek rendszert átalakító elképzeléseit hozzá közelállók megszellőztetik, mintegy előkészítve a terepet valakinek, aki kormányfőnél több lenne, de Kormányzónál alig kevesebb). Ha ennek fényében elemezzük a híres kiszólást: „adunk nekik két pofont és hazazavarjuk őket”, akkor nehéz szabadulni a képzettől, hogy itt a társadalom tudatos túszul ejtése folyik, csak majd nem az erős fiúk fogják bekasszírozni a védelmi pénzt, hanem az új Erős Ember, aki hatalomra jutva hazapofozza őket.
S akkor még azon is elmorfondírozhat az ember, hogy vajon mire számíthatunk, ha tényleg javulni kezdene a gazdasági és szociális helyzet, elhagyva a megszorítások évadját. Nehéz feledni (a VH adott róla hírt) a színházrendező választások előtti fenyegetését: ha nem mi nyerünk, „forradalmat csinálunk”. Mostanra a jobboldalon sokan nagyon beleélték magukat a biztosra vett győzelembe, vajon hogyan élnék meg ezúttal, a történtek és „őszödi öngerjesztésük” után, ha a baloldal mégis újra versenyképes lenne? Avagy netán éppen ettől szeretnék eleve elriasztani?

Avar János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!