Belgrád belépője
Karadzsics – remélhetőleg napokon belül sorra kerülő – kiadatása a hágai bíróságnak olyan komoly kockázatokkal bíró politikai lépés lesz az új belgrádi koalíciós kormány részéről, amelyet Európának, s jelesen az EU-nak nemcsak méltányolnia kell, hanem megfelelő módon: magyarán az uniós társulás megadásával viszonoznia is. Mit sem törődve azokkal, akik tovább szorongatnák Belgrádot, s azokkal sem, akik fanyalogva emlegetnek Dürrenmatt tollára illő „csereüzletet”. Mindkettő amúgy jogosnak mondható érv, ám ha úgy tetszik, illendő immár Európának is kockázatot vállalnia, s hozzákezdenie a kapu kinyitásához Szerbia előtt. Hogy a belgrádi mekkora, azt szegény Djindics miniszterelnök meggyilkolása óta pontosan tudhatjuk, s a szerb nacionalisták számára Karadzsics (és persze Mladics) jóval kedvesebb, mint volt a szocialista nemzeti Milosevics.
Ráadásul alighanem van igazság az ilyenkor persze áradó híresztelésekben, hogy Karadzsics nemcsak a (korábbi) szerbiai kormányzatok tudtával tudott ilyen ügyesen (avagy arcátlanul) bujkálni, hanem minden hangzatos követelés ellenére a nagyhatalmak sem siettették el a dolgot. A Holbrooke-nak tulajdonított „menlevél” alighanem hazugság, hiszen az amerikai diplomata történetesen még e híresztelés lábrakapása előtt írta meg cikkében, hogy csupán egyszer találkozott, akkor is Milosevics és mások társaságában a boszniai szerb vezetővel, s még Karadzsics kéznyújtását sem fogadta. Viszont az akkori európai tárgyaló, Owen brit exkülügyminiszter meg azt árulta el egy cikkben, hogy Szarajevóból Karadzsics és testőrei nagyhatalmi szemhunyás folytán távozhattak nyugati ellenőrzőponton át: nem akarták megzavarni a daytoni megállapodás végrehajtását.
Mindez ma már csak tápanyag a bulvárlapoknak, meg persze a komoly történészeknek is, ám most a továbblépés a lényeg. Belgrád megérdemli az európai gesztust, még akkor is, ha Mladicsékat is előbb-utóbb át kell majd adnia Hágának. Mert be kell látni, hogy irdatlanul nehéz a Tadics vezette kormánynak ilyen látványosan szakítania a nacionalistákkal és ennyire jelképesen állni Európa térfelére. Utóvégre kétévtizedes nacionalista ámokfutás lelki terhét nyögi még Szerbia, s csak nemrég kellett beletörődnie – a persze már régen elveszített – Koszovó (egyelőre felemás) feladásába. De az nyilvánvaló, hogy Tadicséknak éppen erre adott felhatalmazást a szerbek többsége: elemi brüsszeli (és kiváltképpen, a vajdasági magyarok okán: budapesti) érdek, hogy az Európa felé billent belgrádi mérleg nehogy visszabillenjen.
A. J.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!