A hollandok mesés kincse
– állapítottam meg, miután a szomszédos Arubán rekedtem. De becsülettel felhívtak éjszaka, hogy másnap nem kell korán kelnem. Nem adtam fel, és mivel a Venezuela partjaitól északra fekvő karibi sziget és Aruba között naponta négy-öt gép közlekedik, végül csak megérkeztem Curacaóra.
A reptér békés, nem rohannak le az agreszszív taxisok, mindenki kedves és barátságos. A helyiek jól élnek. Holland állampolgárok, vízum nélkül utazhatnak az USA-ba, és állandóan süt a nap. Mi kell még a boldogsághoz? Nevetés – mondja taxisom, aki egyben idegenvezetőként is kísér. Majdnem önköltségen – hangsúlyozza, mert állítólag tetszik neki a szállodás könyvem, és mindig is bírta az írókat. Egyik lánya is irodalmat tanul Amszterdamban. A másik biológus New Yorkban. Évente egyszer összejön a család, és újdonsült ismerősöm tizenegy testvérével is találkozik. Apja fekete, anyja fehér, és a gyerekek közül hatan teljesen feketék, hatan teljesen fehérek lettek. Senki nem hiszi el, hogy nem a helyi postás van a dologban – nevet a taxisom, csakúgy villognak a hófehér fogai.
Közben megérkezünk Curacao új hídjára. A hatvanas években építették, de egy apró műszaki tévedés miatt a fele leomlott, a járművek és a hídon lévők a mélybe zuhantak. Aztán újból megépítették. A hídról csodás felvételeket készítek. Látszik a folyótorkolat, és a főváros, Willemstad. A város két részét egy gyalogoshíd is összeköti. Ez fekszik a vízen, és amikor jön egy hajó, egyszerűen elforgatják oldalra.
Közben leérünk a városba. Azonnal megértettem, miért szerepel a határon kitöltendő kérdőívben az a kérdés, hogy a holland építészet miatt utazott-e ide. A belváros házai olyanok, mintha Amszterdamban járnánk, azzal a különbséggel, hogy dél-amerikai szokás szerint rikítóan színesek. Minden tiszta, egymást érik a remek üzletek, tele márkás termékekkel. A hivatalos fizetőeszköz az antillai gulden, de elfogadják az eurót és a dollárt is. Betérek egy holland sajtboltba, majd megnézem a fapapucs-üzletet. A folyóparton végre felléphetek az izgalmas fahídra. Jön egy hajó, csengetnek. A híd elkezd oldalra fordulni. Mindenki szalad, hogy még átérjen a túloldalra. Amikor már nagyon veszélyes ugrálgatni a híd része között, kijön egy bódéból az őr, és mindenki megnyugszik: nincs mese, várni kell, amíg a hajó elhalad. Utána visszaforog a híd a helyére, és újraindul az élet.
A híd túloldalán remek facsart gyümölcsöket árusítanak. Sehol nem vertek át, még az aprót is visszaadják akkurátusan. Főleg teljesen fekete bőrűekkel találkozom, a szomszédos Arubával ellentétben, ahol kreolok élnek inkább. Hollandul és papiamentó nyelven beszélnek, de az angolt is sokan megértik. A 171 négyzetkilométernyi Curacaón 170 ezren laknak. A jólét titka a tengeri olajkutak hálózata és a turizmus. No meg a Blue Curacao, a híres koktél. A fővárosból kifelé autózva sorra járjuk a híres strandokat, és a fehér homokban pihegő amerikai turisták kezében ott csillog a kék nedű. A koktél a Curacao of Curacao likőrből készül, amelyet sok helyen Senior márkanéven forgalmaznak, a gyártó családra utalva. Eredetileg a spanyol hódítók hoztak ide valenciai narancsot, még az 1500-as években. A kevés csapadék miatt azonban a curacaói narancs kesernyés lett, ezért inkább megerjesztették, és bódító italként kezdték forgalmazni.
Kiss Róbert Richard
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!