Állati sors

Verébcsapat hancúrozott az úttest közepén, mit sem törődve a vadul száguldozó járművekkel. Néha felröppentek, majd visszarepültek ugyanoda. Lehet, hogy volt ott valami nekik való csemege kiszóródva, nem tudom.
Azonban az egyik ilyen felrebbenéskor az egyik veréb későn reagált, és egy autó elcsapta szegényt. Lezuhant a betonra, a cserbenhagyó gázoló pedig elszáguldott a mozdulatlan kis szárnyas fölött. Ha meglapult volna, talán még most is élne! (Ez itt a tanulság, szárnyasok és emberek!)
Ám egyszer csak magához tért, de csak egy-két pillanatra. Próbált lábra állni, sikertelenül. Aztán végképp elterült, nem moccant. Az autók meg csak jöttek-mentek, de mindegyik kikerülte a kis tollcsomót. Még néhány társa is odakíváncsiskodott a mozdulatlan madárkához, míg nem jött egy lelketlen, de minimum figyelmetlen autós, és ráhajtott a remélhetőleg már nem élő testre. Platty!
Döbbenten álltunk. Bianka, a kis unokám sírással küszködött, Ádám, a testvére, azzal nyugtatta, talán jobb is így szegény kis állatnak, legalább nem szenved tovább. Én némi lelkiismeret-furdalást éreztem, hogy nem mentettem ki azonnal az út közepéről a súlyosan sérült, de esetleg meggyógyítható madarat. Késő bánat, eb gondolat.
Ez a kis veréb most már a mennyországban csiripel – mondtam unokáimnak vigasztalásképpen, de a nagymama közbeszólt, hogy nem fog az már csiripelni sehol. Elmondása szerint, mivel az állatoknak nincs halhatatlan lelkük, szellemük, mint nekünk, embereknek, ezért az ő számukra nincs feltámadás, nincs utolsó ítélet.
Ha ez tényleg így van, igen sajnálatos az állatokra nézve.
De viszont a pokolba sem kerülhetnek! Hoppá!Méhes János, Szeged

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!