Lex Bokros

Manapság, ha föltűnik egy-egy megmondó ember a képernyőn, akinek szája szögletében nem játszik gúnymosoly, nem kiabál és nem hazaárulózik, nálam máris nyert ügye van. Különösen, ha olyan dolgokról beszél, amelyekhez nem értek. Ha hozzáveszem, hogy honfitársaim többségével együtt szinte semmihez sem értek a politikában és gazdaságban, mert mikor már érteni vélem, azonnal előáll egy politikus vagy szakértő, hogy elmagyarázza, minden másképpen van, hogy aztán másnap újabb politikusok és szakértők bizonyítsák be: a tegnapi nyilatkozóknak egy szava sem igaz, akkor nem marad más hátra, mint mégiscsak arcokra, hangszínekre, az érvelés szimpla logikájára hagyatkozni.
Bokros Lajos – a tájékozott műsorvezetővel egyetemben – eléggé higgadtan és logikusan vezette le, miért gondolja, hogy megint át vagyunk verve. Hogy miközben a Mol logója lassan egy Fradi-zászlóval, sőt a piros-fehér-zöld trikolórral válik egyenértékűvé, megtestesítve a magyar érdeket, a hazát, melyet a lopakodó OMV képében megint a labancok fenyegetnek, valójában nem történik más, mint az amúgy is csenevész magyar demokrácia rombolása. Az „ellenséges felvásárlási szándék” ugyanis nem velünk, állampolgárokkal szemben ellenséges, csak annak a néhány „oligarchának” az érdekét sérti, akik nyakig úsznak Molban, olajban, meg a belőle származó pénzben. Ha pedig ezt a magyar kormány is a hon megtámadásának véli, amely ellen utolsó csepp véréig küzdeni fog, annak üzenete nem más, mint hogy a magyar kormány, az állam, az egész nagypolitika is az oligarchák zsebében van, lásd például a Mol önzetlen pénzügyi segítségét a legutóbbi választások idején.
Minderre persze rá lehet legyinteni. Elvégre Bokros Lajos neve a köztudatban máig a „csomagos” népnyúzó szinonimája, arról nem beszélve, mekkora bajsza van.
Igen ám, csakhogy a lex Molt, más nevén a stratégiai vállalatok védelméről szóló törvényt nem csupán a miniszterelnök és az MSZP szorgalmazta, hanem az ellenzék is. A Fidesz olyan törvénytervezetet készül benyújtani, mely az energiaipari vállalatok mellett a Magyar Postát, a nagy vízellátó és a közösségi közlekedést végző gazdasági társaságokat is összállami szinten óvná az ellenséges külföldi felvásárlástól.
Normális körülmények között, normális országban ilyesmi föl sem tűnne, elvégre nemzeti sorskérdésekben miért ne borulnának össze fölöttünk kormányzó erők és ellenzékük, akár egy szivárványos, nagy védőernyő. Hazai viszonylatban azonban régi tapasztalat, hogy ilyen különleges ernyő csak különleges esetekben nyílik. Mondhatni, kizárólag akkor, mikor az elit pénze és mecenatúrája kerül közvetlen veszélybe, legyen szó költségtérítésekről, kampánypénzekről, az állami költségvetés helyzetéről; Princzről, Kulcsárról, Molról.
Kérdés, hogy ha Bokros tétele az orosz típusú oligarchásodásról, az állam meg a törvényhozás gazdasági (politikai) fölzabálásáról mégis igaz, mit tehetünk? Mit tehet a lassan magára maradó kormányfő, a félig-meddig fölzabált média, a levajazott civil szféra, plusz mi, a semmihez sem értő szájtátiak? Kihez forduljunk a tisztességes, ám kemény szabad verseny védelmében, ha legfőbb védőernyőnk, az EU alatt is ezerrel megy a protekcionizmus? Ha mindenütt a pénz, a részérdek, meg az általános és kölcsönös félelem igazgat?
Esetleg meg lehetne alkotni a lex Bokrost. Törvénybe iktatni, hogy ilyen névvel nálunk eleve nem lehet senkinek igaza.

 R. Székely Julianna

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!