Clinton kellene?

Valaha megszokott dolog volt külföldi királyt hívni a trónra, nálunk is, másutt is (amúgy a mai brit uralkodócsalád német eredetű és csak 1916-ban, tehát az „óhazával” vívott háború idején vette fel az angolosabb Windsor nevet). Hátha egy messzi-ről jött politikus képes lenne elfogulatlanul kezelni reménytelenül összekutyult dolgainkat – ez a tudós logikája.
Ki kell azonban ábrándítanom jeles szocio-lógusunkat, mert csak hetek kérdése lenne, s Clintonról is kiderülne: dehogyis csodatevő, honi megbélyegzőink és beskatulyázóink hamar őt is „helyére tennék”, s attól fogva legendás hatékonyságának annyi. Mi bízvást akként módosíthatnánk a mondást, hogy senki sem lehet próféta – minálunk. Megjegyzem, Hankiss megfeledkezik arról, hogy miként tették pokollá Clinton elnökségének második szakaszát olyan politikai erők, amelyek módszerei kísértetiesen hasonlatosak a magyar jobboldaléhoz. Mintha a Billt meghurcoló ultrakonzervatív republikánus kérlelhetetlenek nem kiáltották volna ki világra szóló véteknek, hogy „hazudott” és nem próbálták volna az alkotmányban elnökleváltást indokoló főbenjáró bűnnek feltüntetni (hasonló és mindennapos füllentésért – egyébként polgári perben – még soha senkit nem vontak felelősségre). Akkor Amerikának is volt egy elviselhetetlen légkörű esztendeje, de nem tudok róla, hogy bárki is „külső megoldást” keresett volna kikecmeregni az elnökválságból. Churchill nem véletlenül nevezte a demokráciát a lehető legrosszabb rendszernek, de mi mindig a „kivéve az összes többit” ironikus toldalékkal együtt emlegetjük. Pedig olykor tényleg zavarba ejtő maga a demokrácia is, s felettébb óvakodni kell, nehogy némelyek ilyenkor diktatórikus megoldásokra csábítsák a népet.
Ezért is kell gyanakodva kezelnünk a népszavazásokkal való bűvészkedéseket, emlékezve arra, hogy a diktátorok Napóleon óta kifejezetten kedvelték a – mindent leegyszerűsítő – referendumot.  Ma már nehéz lenne vitatni, hogy esztendeje Orbán meggondolatlan és felelőtlen volt, s lavinát indított el a kormánybuktatóként feltüntetett, de a kormányzást valóban és tudatosan akadályozni próbáló ötletével. Kétes dicsősége, hogy ő jött rá először: a (szintén nem előrelátóan) 25 százalékra leszállított eredményességi küszöb egy kettészakított országban revánslehetőséget kínál a választások vesztesének, hiszen a kisebbségben maradt tábor is átlépheti. Ha neki sikerülne valóban kormányt buktatni néhány értelemszerűen népszerű kérdés feltevésével (akar-e fizetni azért, ami eddig ingyen volt), az végzetes lenne a képviseleti demokráciára. Akkor is, ha – taktikai ellencsapásként – most fő ellenlábasa, Gyurcsány vetné be ugyane fegyvert, hiszen az „akar-e tisztább közéletet” csomagkérdésre is nehéz elképzelni a többségi nemet. Ettől azonban a pártpolitikai célú népszavaztatás nem lett elfogadhatóbb, s kétlem, hogy jó fegyver a populizmus ellen populista fogással élni, kivált kormányfői pozícióból, amelyben mégsem követheti az ellenzéki felelőtlenséget, vagyis az ilyen licitálásra ráfizethet.
Hogy az ellenzék és vezére hová jutott felelőtlen rohamozásában, arról naponta meggyőződhetünk. Igaz, aligha juthatott volna idáig, ha – Clintonék helyett – legalább a nyugati, s jelesen az angolszász világ sajtóját importáljuk. Akkor kockázatos lenne bármit belemondani a mikrofonba azzal, hogy úgyis elhangzik, s a megvádolt hiába cáfolgat utólag, a kívánt hatást elértük vele. Ha csak egyszer abban a tudatban kellene egy politikusnak beszélnie, hogy az esti tévéhíradóba (a túlnyomó többség tájékoztatójába) nem csupán az kerül bele, amit – tudatosan torzítva – mondott, hanem azon melegében rá is pirítana a riporter, rögvest tálalva a tényeket is, akkor máris más világ lenne minálunk is. Érdemes lenne összevetni, milyen „elszólásokért” tör ki vihar itt és ott, s nyilvánvalóvá válna a felelős és felelőtlen politizálás közti különbség. Ha meggondoljuk, hogy a politikusokat az érett demokráciákban is mennyit ócsárolják, akkor fogalmat alkothatunk a mi közéletünk ennél alacsonyabb színvonaláról. Amit legalább az ő – polgáraikat elégedettséggel egyáltalán nem eltöltő – szintjükre lehetne emelni pusztán azzal, ha a média lehetetlenné tenné a tarthatatlan állításokkal való hadakozást. Van fogalmunk arról, mit kapna ott egy ellenzéki vezér, ha csak úgy mellesleg elkottyintaná, hogy az általa népszavazással visszacsinálni kívánt vizitdíjat persze az államnak pótolnia kell?! Tíz magyarból kilenc valószínűleg nem is tud az esetről.
Most bánhatja Gyurcsány igazán őszödi – szóhasználatát. Mert persze nem magával a „beolvasó” beszéddel adott páratlan fegyvert ellenfelei kezébe, hanem meggondolatlan megfogalmazásaival. Ha nem azt mondja, hogy „hazudtunk”, hanem az „ámítottuk magunkat” változa-tait használja, máris jobb helyzetben lenne. Hogyne, a kényszerű egyensúlyteremtést ez az ellenzék (ellentétben egy felelős nyugatival) a társadalom elleni hadüzenetként tálalta volna bölcsebb retorikai fogások esetében is, de korántsem olyan hatékonysággal, mint így, hogy tálcán kapta az önvádló mondatokat. Történetesen Clinton ellen nem sikerült az egekig dagasztani, hogy letagadta félrelépését, mert amikor a vádemelő nagyesküdtszék előtt, bár zárt ajtók mögött beszélt, láthatóan minden szavát a majdani országos közönséghez intézte, annak biztos tudatában: úgyis kiszivárogtatják.
Nehéz annak kitörnie, aki önmagát szorította sarokba, hiába biztos reformtörekvései igazában. S főként ilyen kíméletlen, csak reváns-
vággyal eltöltött ellenféllel szemben, amely persze magát is sarokba szorította, hiszen táborát csakis a kérlelhetetlen vádló szerepét játszva tudja egyben tartani. A Hankiss által említett tekintélyeknek ugyan szintén ádáz csatákat kellett megvívniuk, de ők azon a porondon számíthattak méltányosságra és – bizony! – hazaszeretetre is: vetélytársaik nem rohangáltak külvilági fórumokra panaszt tenni. De aki hatalomvesztését akár hideg polgárháború kirobbantásával is kész megtorolni, azzal aligha lehet kompromisszumot kötni. Amúgy tekinthetnénk komédiának is, hátha mulattatna, hogy azok háborognak lankadatlanul az őszödi szavakon, akik agyoninflálták (magyarán: elértéktelenítették) a saját retorikájukat az állapotok ócsárlásában.
Költőnk szerint nekünk Mohács kellene, tudósunk szerint Clintonnal próbálkozhatnánk, mindenesetre inkább egy brit gondolkodóra, Samuel Johnson híres mondása kínálhatna kiutat. Szerinte sohasem forog olyan gyorsan az ember agya, mint amikor tudja, két hét múlva akasztják. Hovatovább – képletesen persze – ilyesmi fenyegeti politikai elitünket, ettől a hirtelen széles körű „tisztogatási” buzgalom. Most a régi söprűk sepernének sietve, nehogy őket seperje ki a közfelháborodás. Mert próbálhatja az ellenzék a tocsikolás bevált mintájára „zuschlagosítani” a nagyobbik kormánypártot, tehát az egyik oldalra tolni az Augiász istállójának minden mocskát, az ő négyéves uralmuk ismeretében ez hiú erőfeszítés, s rácáfol a józan ész is. De Gyurcsány is téved, ha magát képzelné Herkulesnek, s a közös erőfeszítésre tett ajánlata puszta politikai taktika volna (abban pedig kifejezetten hibázik, ha hagyja magát publicisztikai szirénhangoktól a saját pártja elleni – az ő helyzetében most kilátástalannak tűnő – hadakozásra csábítani: ez még csúcson lévő vezetőnek is kockázatos vállalkozás). Abban igaza van, hogy ki kellene használni az adott pillanatot, a közfelháborodást, ám neki is, másnak is óvakodnia kell attól, hogy elhiggye: itt és most a görög mítoszba illő teljes istállótisztításra lenne esély.
Sehol nem sikerült még „teljesen” tisztába tenni a pártfinanszírozást, s valószínűleg olyan ez, mint a kör négyszögesítése. Valahányszor új rendet raknak, új szabályokat hoznak, máris lesznek olyanok, akik azokat is ki tudják játszani, s nemsokára azon fogunk sopánkodni, hogyan élnek vissza a megoldást ígérő rendszerrel. S senki se képzelje, hogy a sokat emlegetett „mutyizás” Nyugaton ismeretlen: bizony, ott is léteznek hallgatólagos megállapodások a pártok között, s baj ott is akkor van, ha valaki elszemtelenedik. Ettől még lehetne átláthatóbbá és kevésbé korrupciót segítővé tenni a mi pártfinanszírozásunkat, de például a plafonokban hiába is bízunk: a hatalom megszerzése érdekében úgyis áttörik majd, a hogyant pedig majd megtudjuk. Most tagadhatatlanul nagy a csábítás sokat markolni, holott eleve azt a kevesebbet kellene megfogni.

 

Avar János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!