Néha rámtör, hogy beszélgetnék apukámmal. Nem mintha életében ne tettük
volna. Folyamatosan beszélgettünk. Gondolom, sok hülyeséget
kérdezhettem, én is olyan voltam, mint most a fiam, hogy magáért a
beszélgetésért is beszélgettem némelykor, lásd apa, mi történik az
emberrel, ha húsz méter magasból egy két méter mély medencébe fejest
ugrik, vagy miért van az, hogy a lányok nem is tudják, mitől megy a
repülő.
Hogy ha valaki a falról
visszapattanó golyótól találtatik el a mellén, akkor meghal, vagy nem hal meg? Annyira hiányzik. Hétvégenként elindultunk, végigjártuk a bárokat és sörözőket, némileg véletlenszerűen, azért Szegedet tessen elképzelni a szocializmus végén, szóval a végigjárás három helyet jelentett usque, az neki három sör volt hat óra alatt, nekem meg hat kóla, mogyoró, sós mandula, fagyi, mit tudom én. Beszélgettünk, mindenről, sokkal öregebb volt, mint az apák általában, de nagyon türelmes, nagyon szeretett, és nagyon át akart nekem adni mindent. Igazából őt keresem mindenkiben, vagy inkább azt az érzést, hogy bármit megkérdezhetek, bármit elmondhatok, bármilyen lehetek, hogy valaki csak akkor fog, amikor épp esem, de máskor hagy mennem. Még azt is szerettem, hogy mindig mindent meg kellett szerveznie, és le kellett bonyolítania. Vasárnap képes volt nyolckor felkelteni, mert kilenckor indulni kell, hogy tízre odaérjünk... a Vidámparkba. Szegeden. A szegedi Vidámpark konkrétan két szakadt dodzsem volt, egy koszos céllövölde és egy kétzsebkendőnyi gokartpálya, de mi oda is tervszerűen mentünk. Reggel tehát keltünk, öltöztem, mentünk, időre ott voltunk, a jegyszedő megismert bennünket, néven szólított, végigpróbálgattam mindent, s mindeközben apukám türelmesen megvárt. S ahogy visszagondolok rá, ő mindig mindent türelmesen végigvárt. Hogy tudjak beszélni, hogy legyek valamilyen, hogy
játsszak, hogy felnőjek, hogy életem legyen, megvárta, hogy először megfoghassa az unokáját, még azt is türelmesen megvárta, hogy kicsit beszélgethessen vele, s csak azután halt meg az apukám. Pedig ha valakinek, akkor neki igazán nehéz lehetett ezeket a dolgokat kivárnia. Mert ő vak volt. S ahogy ült a padon a Vidámparkban, aztán sokkal később nyugdíjasan ült otthon az ágya szélén, nemigen volt mivel kitöltenie azt az időt, amíg az élet mutat neki valamit, amit meg tud érinteni, amivel beszélni tud. Talán ezért van az, hogy bár egész gyerekkoromat végigbeszélgettem vele, valahogyan mégis hiányérzetem van. Szeretném neki visszaadni azt a rengeteg időt, amíg a sötétben ült, és épp várt valamire, rendszerint rám. Szeretnék beszélgetni apukámmal.
Jáksó László
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!