A gyűlölet vitézei

Legelább is egy közös felhívás szükségeltetne, mondjuk az alábbi tartalmú szöveggel:
„Összefogással a kirekesztés, a rasszizmus ellen! Mi, magyar állampolgárok, civilek és közéleti szereplők, elérkezettnek látjuk az időt, hogy világnézeti és vallási hovatartozásunk különbségeit félretéve, közösen szólaljunk meg. Hazánkban az utóbbi években egyre riasztóbbá vált polgártársaink faji, kulturális, vallási és politikai hovatartozás szerinti osztályozása, megkülönböztetése. A demokratikus nyilvánosság lehetőségeit kihasználva olyan erők hallatják hangjukat, amelyek a történelmünkből jól ismert, embertelen tévutat ajánlgatják, mi szerint a magyarság mai problémái-nak okozói az „idegenek”, „idegenszívűek”, a „nem magyarok”. A zsidó-keresztény kultúra konzervatív és liberális képviselői, s a társadalmi igazságosság gondolatának hívei nem tűrhetik némán ezt a régi-új kórt! Alakítsuk ki a civil társadalom és a közélet önvédelmi mechanizmusait ezekkel a jelenségekkel szemben! Hozzunk létre olyan civil társulásokat, amelyek kifejezik a magyar állampolgárok túlnyomó többségének a kirekesztés, a
rasszizmus minden formáját elutasító akaratát, és fórumai lehetnek az együttes  fellépésnek, hogy a nemzet, József Attilát idézve, végre „közös ihlet” legyen. Emberséggel, humanizmussal mondjunk nemet a kirekesztés minden válfajára! Kérünk mindenkit, aki egyetért ezzel, aláírásával is támogassa az összefogást.”
Ez a szöveg kellően általános ahhoz, hogy senki sem orronthat mögötte pártpolitikai, avagy személyes pecsenyesütögetést, és mégis elég konkrét ahhoz, hogy mindenki tudja, miről is van szó. Az első, reprezentatív aláírók a konzervatív, liberális és persze baloldali szellemi notabilitások köréből kerülhetnének ki, ideértve természetesen az egyházakat is. Egy ilyen, vagy ehhez hasonló felhívás félreérthetetlenül demonstrálhatná, hogy a szélsőjobbos harci alakulatok ellen nincs pardon, s hogy a XXI. századi magyar szellemiség egyöntetűen elutasítja a magyarok és „nem magyarok” szembeállítását, ezt az embertelen (és szellemtelen) ajánlatot.  De azt is kifejezné ez, hogy a közélet tágasabb színpad, mint a politika, s fórumain, ha kell, a civil akarat is képes az önálló cselekvésre. Továbbá, hogy a sokszínűen politizáló értelmiség sem szolgai utánfutója a mindenkori pártpolitikáknak.
Naivitás ilyet remélni? Miért? Kinek a reputációja csökkenne evvel? Nem inkább olyan dokumentum lehetne ez, amelyet tíz, húsz, vagy akár ötven év múltán sem kellene senkinek szégyellnie? S ehhez a jóérzéshez másra nem is volna szükség, mint az eddigi rossz beidegződések határozott átlépésére.
Más kérdés, igazi hatása ennek csak akkor lehetne, a civil összefogás gyakorlati haszna csak akkor jelentkezhetne, ha ezzel párhuzamosan történne meg a második aktus, azaz cselekedne a politika is. A kormány úgy, hogy minden rendelkezésére álló törvényes eszközzel felderítetné a különféle rohamcsapatok szervezeti-anyagi hátterét, feltérképezné logisztikai arzenáljukat. Nemrégiben módom volt interjút készíteni egy feketeruhás, bakancsos, bőrfejűvel, aki azzal kezdte, hogy a Magyar Gárda nem egyéb, mint puhányok gyülekezete, ők viszont nem csak beszélnek a faji harcról. Nem tagadta, hogy egyenruhájukat, harci szerelésüket nem saját maguk szerzik be, ám a honnan, hogyan kérdésekre persze nem felelt. No de ezekre a problémákra nem is az efféle puha kérdésektől érdemes válaszokat remélni, léteznek erre hatékonyabb állami módok és eszközök. És éppen ez az, amiben a mindenkori kormányt a mindenkori ellenzék teljes mellszélességgel támogathatná. Ha valami, ez tényleg a két nagy párt közös érdeke, már csak azért is, mert ez által logikusan mentesülhetnének az egymás szemére hányt kölcsönös vád alól, hogy tudniillik a háttérből, így vagy úgy, de ők manipulálják ezeket a szervezeteket.    
Ezek után már csak a megfelelő jogi szankciókat kellene meghozni, s ezzel teljesülne is a józan emberek mindhárom kívánsága, ilyen-olyan pártpolitikai kötődéstől függetlenül.
Magyarországon a józan emberek azonban rendre hoppon maradnak, a gyűlölet vitézeinek jócskán vannak még sanszaik. Nem a semmiből ugrottak elő, hiszen a rendszerváltás nálunk, noha békésnek becézzük, mégis gyűlöletben fogant, s amit manapság az utcán tapasztalunk, annak akadtak „szellemi” előzményei. A féktelen komcsizás, az értelmiségi régiókban folyó dicstelen népies-urbánus marakodás, a rossz, sőt bűnös hagyományok kifényesítése szépen előkészítette, megalapozta a mai jeleneteket. A rohamcsapatok – amelyek tagsága a lecsúszástól fenyegetett alsó középosztályból, korántsem a legszegényebb páriákból kerül ki! – csupáncsak a legriasztóbb tünetei a közösen összetákolt gyűlöletstruktúrának. A felelősség arányain nyilván lehetne vitatkozni, de most alighanem azon a ponton vagyunk, hogy épp most nem érdemes. A struktúrát ma már a szociális düh is működteti, és ez az igazán közveszélyes fejlemény. Faji hőzöngők, lumpenértelmiségiek egyedileg, illetve kiscsoportosan minden társadalomban akadnak, eme agybaj ellen nincs védőoltás, nincs száz százalékos védekezés. Társadalmilag komolyra akkor fordul a dolog, ha a gőzösek egyre szervezettebbek, illetve még inkább akkor, ha torz ideológiájuk, mint világmagyarázat, az elkeseredett emberek mindennapjaiba is beszivárog. Magyarországon ma ez történik, s ez sokkal aggasztóbb, mint maguk a rohamcsapatok. Amikor egy vidéki ember kutyáival marcangoltat halálra egy a réten labdázó roma lurkót, mondván, hogy hangoskodása zavarja őt (magyar táj, 2008), ott nem egy bőrfejű, nem egy gárdista cselekszik, hanem egy szociálisan lejtőn lévő, minden reményét elvesztett faluvégi honfitárs borult el agyilag. A rendszerváltás egyik vesztese tépeti szét ebeivel a másik vesztest, habár sorsuk tekintetében mindketten áldozatok. Kell ehhez a Magyar Gárda immár menetrendszerű vonulása? Kell, de nem biztos, hogy a nélkül nem történt volna meg az említett eset. Rásegíthet a masírozás az elme pillanatnyi háborodására? Feltétlenül. Nem véletlen, hogy idestova húsz esztendővel a rendszerváltás után a „magyar” gyűlölet lándzsahegye ma célzottan a romák ellen irányul. Ma ők a leg-
könnyebben kipécézhetők, a legvédtelenebbek, ők a mélyszegénység kulturálisan is leginkább hátrányos helyzetű tartalékai. Mert természetesen nem igaz, hogy csak szegényekre és gazdagokra szakadt ez az ország: a szegények maguk is sokfelé szakadtak: s ezeket a részeket fölöttébb könnyű egymás ellen izzítani. Mindössze kellően kondicionált lumpenértelmiség szükségeltetik hozzá, s olyan politikai légkör, amelynek minden pórusából a gyűlölet sugárzik.  
Pontos társadalomképre, új politikai kultúrára volna tehát szükség, miközben egyre inkább olyan világban élünk, amelynek egyre több eleme – s szinte minden hivatalos magyarázata – torz. A tisztább képhez talán abból kellene kiindulni, hogy a rendszerváltás idején mintegy másfél millió munkahely veszett el, s azóta a versenyszféra ennek mindössze kb. az egy tizedét pótolta. Vagyis hogy nagyon itt volna már az ideje összehangolni a társadalmi és a magánhasznokat. Éhes, reményvesztett emberekből még senkinek sem sikerült bajnokokat faragni, legfeljebb az acsarkodás hamis sportágában lehet őket egymással versenyeztetni.
Egyszóval nagy a baj. De abban nincs vita: először is minden szinten meg kellene fékezni a gyűlölet vitézeit.

Galló Béla 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!