Olykor magunk ellenében másért kell lobbizni

Feigli Ferenc – aki több mint két évtizede irányítja a délsomogyi várost, és az idei évtől a regionális fejlesztési tanácsnak is vezetője – a Vasárnapi Híreknek arról beszélt, ma még talán furcsán hangzik, de lesznek esetek, amikor előfordulhat, hogy egy-egy európai uniós projekt vagy pályázat esetében magunk ellenében másért, esetleg a szomszédos Horvátország valamely projektjéért kell lobbiznunk, mert adott esetben a mi érdekeinket és fejlődésünket az segíti, ha máshol létesül valami olyasmi, ami kiegészíti a mi elképzeléseinket.

● Az érintetlen, mesés szépségű barcsi Dráva-parton sétálva gondolkodtam el azon, hogy mi lenne ma itt, ha évtizedekig nem szigorú határzár  és belépési tilalom sújtotta – és védte – volna ezt a természeti csodát. Ma – demokratikus körülmények között – immáron nem ideológiai, határrendészeti, hanem természetvédelmi szempontok szerint vajon meg tudjuk védeni ezt a csodálatos természeti értéket?
– A Dráva folyó és a körülötte lévő vizes élőhelyek valóban a legcsodálatosabb természeti  értékeink közé tartoznak, amelyeket – szerencsére – a Duna-Dráva Nemzeti Park megalakulása óta nem fenyegeti a pusztulás, beépítés vagy bármi egyéb, az ökoszisztémát megzavaró mesterséges beavatkozás. Számunkra most az igazi kihívás az: miként tehetjük mindezt a kincset mindenki számára megcsodálhatóvá, élvezhetővé és átélhetővé. Barcs hosszútávú fejlesztési koncepciója egyébként éppen erről szól: hogyan lehet egy ilyen természeti értékegyüttest használva megőrizni.  Ez ugyanis egyrészről legitimálhatja azt a fajta igen szigorú természeti védelmet, amely alatt ez a terület áll. Másrészről ne felejtsük el, hogy a barcsiak – és minden más idelátogató magyar – évtizedekig el volt zárva attól a lehetőségtől, hogy egyáltalán kisétáljon a partra, és megcsodálja a Drávát. Vagyis immáron igazán megérdemeljük, hogy átélhessük ennek a tájnak a szépségét, egyúttal egyre szélesebb társadalmi közüggyé téve ennek további védelmét és megőrzését. Mindez ma már körvonalazódik: kialakulóban van egy Dráva-parti sétány, hajóállomást építettünk és – egy helybéli vállalkozó jovoltából – természetbarát hajókirándulásokat is tehetünk ezen a folyón.
● A Dráva túlpartján, Horvátországban is ilyen megnyugtatóan egyértelmű az álláspont a folyó jövőjét illetően? Nemrégiben még elég aggasztó híreket lehetett hallani vízlépcsőtervekről, „energetikai célú hasznosításról” és „hajózhatóvá tételről”, ami sajnos manapság a tájpusztítás szinonímája lett...
– A jelenlegi helyzet az, hogy a Dráva túlpartján, horvát szomszédaink és barátaink  is nemzeti park létesítésére gondolnak, közösen pedig arra, hogy miként fogunk együtt pályázni a határokon átnyúló, de egyértelműen azonos régióba tartozó terület ökoturisztikai fejlesztésére és a területén oktatótáborok létesítésére. Jól tudjuk persze, a politikában soha nem mondhatjuk, hogy soha. De a jelenlegi álláspont szerint Horvátország és Magyarország egyaránt abban érdekelt, hogy ezt a csodálatos és egyedülálló kincset közösen őrizze – és használja.
● Azért az Ön által idézett közös hivatalos álláspont örvendetesen távol áll a korábbi horvát, vízlépcsőpárti hivatalos felfogástól. Remélem nem feszegetek titkokat, de gondolom, a háttérben az Önök részéről  elég izzasztó regionális diplomáciai munka végeredménye ez a mostani egyetértés...
– Nem szeretnék abban a szerepben tetszelegni, mint aki bűvészként csodát tett. Mert bár kétségtelen, hogy mi itt a régióban és Barcson is mindig azon igyekeztünk, hogy aláhúzzuk egy természetbarát hasznosítás hosszútávú előnyeit. De ahhoz, hogy ennek foganatja legyen, először egy erőteljes, professzionális és eredményes kormányzati diplomáciai megbeszéléssorozatra volt szükség. Aminek most a finomhangolása lehet a mi szerepünk itt a régióban.
● Barcs – nem először a történelme során – túl van egy igen intenzív gazdasági konjuktúrán, amit a délszláv háborús helyzet által szomszédainknál kialakult áruhiány éltetett. Ennek – szinte egy csapásra – vége szakadt. Nem érte váratlanul mindez Barcsot és a régiót?
– Senki sem gondolhatta, hogy mindez örökké tart. Ráadásul a háború végét, a békés fejlődés menetét, a délszláv térség demokratizálódását és gazdasági felemelkedését mi nem élhetjük meg sorscsapásként és nem siránkozhatunk azon, hogy miért ért véget az a kétségtelenül jövedelmező átmeneti helyzet, amikor – a háború és a gazdasági blokádok okozta áruhiány miatt – sokan jöttek hozzánk rendszeresen bevásárolni. Ugyanis mi egyértelműen a horvátországi demokratizálódásban, gazdasági fejlődésben és déli szomszédunk európai uniós csatlakozásában vagyunk politikailag – és gazdaságilag is – érdekeltek. Évről évre több lesz az olyan ügy, projekt, pályázat és hosszútávú vízió, amelyről közösen kell gondolkodnunk, és amelyet együtt kell megvalósítanunk. Ez csak úgy lehetséges, ha nem – bármilyen szempontból – két egymásnak kiszolgáltatott, hanem önálló és stabil viszonyok között élő szomszéd tud megtenni.
Ma még talán furcsán hangzik, de lesznek esetek, amikor előfordulhat, hogy egy-egy uniós projekt vagy pályázat esetében magunk ellenében másért kell lobbiznunk, mert a mi érdekeinket és fejlődésünket az segíti, ha máshol létesül valami olyasmi, ami kiegészíti a mi elképzeléseinket. Hiába akarunk mi ökoturizmust, ha a Dráva túlpartján ennek nem lesz meg az infrastruktúrája. Mint ahogy hiába akarnánk mi bármitől megvédeni a Drávát, ha a túlparton ezt nem teszik meg...
A regionális fejlesztés egy új dimenziót és az eddigiektől eltérő logikájú gondolkodást igényel. Egyébként meg bármit lehet pozitívan és negatívan is szemlélni. A bevásárlóturizmus fénykorában voltak, akik egy örökkétartó, sőt immáron szinte alanyi jogon járó szolgáltatásnak gondolták a pénzt költeni folyamatosan átjáró turistákat, mások pedig a zajra, zsúfoltságra és a nyugalom hiányára panaszkodtak. De ez a korszak végérvényesen és visszavonhatatlanul lezárult. Új fejezet és új dimenzió kezdődött Barcs és horvát szomszédaink kapcsolatában. Úgy érzem, ma úgy kell értékelnünk, hogy ez a konjuktúra a rendszerváltás után a legjobbkor jött átmeneti segítség volt a helybélieknek. Hiszen az elsősorban nem helybéli tulajdonban lévő állami nagyvállalatok szinte egyik napról a másikra lezajlott csődjével és átalakulásával kritikus szintre emelkedett volna a munkanélküliség, ha ez a háborús kereskedelmi boom nem szívja fel az állás nélkül maradtakat.
● Nem fognak eladósodni a sok fejlesztésben? Sok szakértő, sőt az Állami Számvevőszék is, óva inti az önkormányzatokat a túlzottan nagyravágyó tervektől...
– Természetesen tarthatjuk magunkat a szigorú nullszaldóhoz. Szépen leállunk mindennel és azzal a reménytelen nyugalommal üldögélünk, hogy elvégeztük a kötelező feladatokat, kifizettük a segélyeket és egyéb járandóságokat és bár nem maradt pénzünk, hitelt sem vettünk fel. A „nem teszünk semmit, nehogy véletlenül baj legyen” politikáját nem kívánom követni. Csak azt tudom képviselni, hogy bölcsen, okosan és konszenzussal kitűzünk célokat, és minden erőnkkel azok megvalósításán dolgozunk. Biztos nyugisabb lenne nem előteremteni egy-egy turisztikai fejlesztési pályázat önerejéhez a pénzt. De én azt vallom: garantáltan éppen akkor élnénk fel a jövőt, ha nem szorítanánk ezekre pénzt. Ugyanis minden fejlesztés pénzt visz egy meghatározott ideig, aztán pedig pénzt – helyi adóbevételt, munkahelyet és vásárlóerőt – hoz. Ráadásul – ahogy a bevásárlóturizmus konjunktúrája sem tartott örökké – az EU-pénzek sem sokáig érkeznek ilyen intenzitással. Vagyis nagyon sok esetben vagy most fejlesztünk vagy soha. Aki ezt nem érti, nem látja át a kor kihívásait és lehetőségeit.
● A nagyvállalatok közül nagyon sokszor azok sikeresek, ahol 3,5 vagy legkésőbb 7 évenként változik a vezető. Azt látom, hogy az önkormányzatoknál éppen az ellenkezője igaz. Azok a városok erősödtek meg, nyertek el egységes arculatot, ahol – pártállástól függetlenül – egy erőteljes, karizmatikus, népszerű ember dominanciája tapasztalható, akár évtizedeken keresztül. Ez egy ilyen one man show? Hogyan lehet ebben a – részben azért szürke – hivatali munkában, ciklusonként, kihívásonként, politikai, gazdasági és korszakváltozásonként megújulni?
– Azzal, hogy 3,5 vagy legfeljebb 7 évenként váltani kell, teljesen egyetértek. De ez a váltás nem feltétlenül munkakör- vagy személycserét jelent, hanem azt, hogy nagyon világosan kell felismerni az új kihívásokat, és magunk mögött hagyni a régi dicsőségeket, kudarcokat és sérelmeket egyaránt. Nyilván ez a fajta képesség egyfajta embertípust kíván. Viszont az számokkal is bizonyítható tény, hogy a helyi politikában kifejezetten káros, ha négyévente fenekestül felfordul minden. A dolog jellegéből adódóan a tervektől a megvalósításig, az álmoktól a valóságig vagy – ahogy mostanában divatosabb – a pályázat megírásától a létesítmény átadásáig gyakran hat-nyolc-tíz év is eltelhet.
● Ez logikus, de ezzel a magyarázattal nem termelődhet ki túl sok „bebetonozott” autoriter helyi vezető vagy – ha úgy tetszik – kiskirály, aki egy idő után már hisz a maga tévedhetetlenségében?
– Nem biztos, hogy egy dominánsabb városvezető, aki hosszabb távon, vagyis több alkalommal  kap bizalmat, kevésbé demokratikus módon irányít, sőt, talán éppen ellenkezőleg. Talán éppen, aki csak négy évre – az utána(m) az özönvíz stratégia szellemében – gondol, az lehet hajlamosabb autoriter, ellentmondást nem tűrő és ellenvéleményt figyelembe nem vevő vezetői stílusra, hiszen tudja: a sokkal fáradságosabb, konszenzusra törekvő, empatikus, a mások érveit integráló politika lassan érő gyümölcsét már úgysem ő fogja – vagy akarja – élvezni.
● Mostanában, az önkormányzat szóról a legtöbbeknek Monok település jut eszébe, amelynek polgármestere azzal a javaslattal állt elő, hogy kössék közhasznú munkához a szociális segélyt. Ezzel ugyanis elejét lehetne venni a visszaéléseknek, a segélyekre berendezkedésnek és annak, hogy – egyre többen – erre a társadalom számára súlyos terhet jelentő „fixre” rendezzék be az életüket. Barcson mi az álláspont?
– Én szeretem először végiggondolni a dolgokat és csak azután beszélni róluk. Ebben az esetben sajnos ennek inkább az ellenkezője történt. Először is át kell gondolnunk, miként tudunk nagyobb tömegeknek folyamatosan értelmes közhasznú munkát biztosítani. Rögtön meg is válaszolom: egyelőre sehogy, ugyanis – minden ellentétes vélekedéssel szemben – a hazai települések döntő többsége jelenleg nem tudná lekötni folyamatos közhasznú munkával a segélyezetteket, ugyanis nincs annyi parlagfű, közpark, vízelvezető árok, amennyi potenciális munkáskéz. Másrészről, ha egy törvény kimondja, hogy a segély a szociális helyzet függvényében jár, akkor azt nem szabad feltételekhez kötni. Nem csak azért, mert ez törvénytelen, de azért sem, mert azért illik abból kiindulni, hogy nem mindenki csaló. Vannak szegények és betegek, akik valóban nem tudnának sem közhasznú, sem más egyéb munkát ellátni. Harmadrészt – sajnos – a szimpla közhasznú segédmunka nem vezeti vissza a munka világába azokat, akik onnan valamilyen okból hosszabb ideje kiestek. Értelme annak lenne, hogy a segélyek mellé – vagy esetleg azok egy részéből – a segélyezettek közül a munkaképeseket képző és/vagy átképzőprogramokon megpróbálni újra versenyképessé tenni. Ez persze
hosszabb, kevésbé látványos út, viszont ugyan ahhoz az egyébként teljesen méltányolható célhoz vezet, hogy egészséges, munkaképes emberek lehetőség szerint ne rendezkedjenek be az állam örökké tartó gondoskodására.
● Ritka békés, toleráns városnak tűnik tűnik Barcs. Jól megfér egymás mellett a Somogyi Béla, Latinka Sándor utca és a polgármesteri hivatalt díszítő gyönyörű székelykapu, a szépen felújított templomok és Losonci Pál, az Elnöki Tanács egykori elnöke, akire mind a mai napig szeretettel emlékeznek a helybéliek....
– Ítélkezni a történelem dolga, nem a miénk. Egy város vezetésének feladata az, hogy komfortossá, szerethetővé tegye a köztereket, és ne rekessze ki senkinek a hagyományait, ne fosszon meg senkit a számára kedves emlékek felidézésétől. Komoly testvérváros hálózatunk van, amelyen végigtekintve felidézhető Barcs – és persze Magyarország – viharos új- és legújabb kori történelme. Minden olyan településsel felvettük a kapcsolatot, amelynek barcsi kötődése van: ahová barcsiak kerültek, vagy ahonnan emberek Barcsra kerültek: kitelepítések, világháborúk gazdasági válságok és konjuktúrák, néha szédítően hirtelen egymás utánja. A templomaink, az utcaneveink és az erdélyi testvérvárosunktól, Székelyudvarhelytől kapott tényleg gyönyörű székelykapu tehát nem patikamérlegen kidekázott jobb- vagy baloldali szimbólumadagok, hanem Barcshoz és a barcsiakhoz kötődő emlékek.
Ami Losonci Pált illeti, ő ennek a városnak a szeretett és megbecsült polgára volt, akit valóban mindenki tisztelt. És akit – végakaratának megfelelően –nem Pesten a munkásmozgalmi panteonban, hanem itt a barcsi temetőben kísértünk utolsó útjára. Meghatározó személyisége volt Barcs legújabb kori történelmének. Akitől ráadásul én magam is számos tanácsot, segítséget kaptam a munkámhoz.

Bóday Pál 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!