Ben Kingsley angol színészt eredetileg Krishna Bhanjinak anyakönyvezték, nevét karrierje kezdetén változtatta meg. 1982-ben ő játszotta Gandhit Sir Richard Attenborough filmjében, amiért megkapta a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscart. 2001-ben II. Erzsébet angol királynő lovaggá ütötte.

Az idén már négy filmet is forgatott: Mike Myersszel a Love Gurut, John Cusackkal a Háború Rt.-t, a Berlini Filmfesztiválon Arany Medvére is jelölt Elégiát Penelopé Cruzzal és Dennis Hopperrel, valamint a The Wacknesst (magyarul: marhaság, őrültség) melyben a nála 42 évvel fiatalabb Mary-Kate Olsennel csókolózott. A film a 90-es évek New Yorkjában játszódik, ahol dübörög a hip-hop, mindent beborít a graffiti, miközben a marihuána édeskés illata lengi át a várost. (De változnak az idők, az új polgármester, Rudi Giuliani épp hadat üzent a hangos, rongáló és kártékony szórakozásoknak.) Itt tölti az egyetem előtti utolsó nyarát az ifjú drogdíler Luke (Josh Peck), aki marihuánával fizet pszichiáterének, Dr. Squiresnek (Kingsley), és hogy teljes legyen a zűrzavar, beleszeret a bohókás doki nevelt lányába. A szarkasztikus, keserédes vígjátékról Sir Ben Kingsely a MoviesOnline kanadai filmes portálnak mesélt.

l Mikor a The Wackness forgatókönyvét megkapta, épp az Elégia című filmet forgatta.
– Igen, elolvastam a forgatókönyvet, majd Jonathan Levine, a rendező utánam jött Vancouverbe, hogy beszéljünk. Mindenképp részt akartam venni a filmben. Imádtam a forgatókönyvet! És miután megismertem Jonathant, biztos voltam benne, hogy nagyszerűen fogunk tudni együtt dolgozni. És valóban remekül kijöttünk egymással. Hát igen, egész más világból csöppentem ide. Előtte Penelopé Cruzzal forgattam az Elégia című drámát. Ismerik Isabel Coixet munkáit? Spanyol rendezőnő, ő készítette a többi közt Az élet nélkülem és A szavak titkos élete című filmeket. Sarah Polleyval a főszerepben. Isabel csodálatos művész. Hamarosan a mozikban látható lesz ez a film is.
l Mi a véleménye Dr. Squires figurájáról?
– Hát nem elragadó figura?
l A forgatókönyv olvasásakor egyből volt elképzelése arról, hogyan fogja eljátszani a szerepet?
– Nagyjából megvoltak a körvonalak. Gyorsan rájöttem, hogy ő az egész történet narrátora. Tudtam, mit kell tennie ahhoz, hogy a film működjön. Azt hiszem, lépéselőnyben vagyok a mai napig, hiszen fiatalabb koromban rengeteg Shakespeare-t játszhattam. Azt szoktam mondani, Shakespeare találta fel az embert. Egy zseni volt! Vannak szerepek, amelyeket mikor olvasok, máris arra gondolok, te jó ég, micsoda egybeesés! Például ott van egy korábbi szerepem, a Szexi dögben Don Logan. Épp olyan, mint Jágó! Egész biztosan Jágó, Otelló életének romba döntője. Mikor olvastam a forgatókönyvet, rájöttem – és a rendező is egyetértett velem – hogy a film két főszereplője mennyire hasonlít Sir John Falstaffra és Henrik hercegre Shakespeare IV. Henrikjéből, mikor épp tivornyáznak a Temzén. Az italozástól és a nők utáni kajtatástól eltekintve ugyanaz a kapcsolat. Jó barátja lesz a hercegnek, hiszen tudja, hogy egy nap ő lesz a király. Azért viszi Londonnak erre a környékére, mert szerinte egy királynak ezt is ismernie kell ahhoz, hogy jó király legyen. És ebben a filmben az én szerepem volt Sir John Falstaff, a kissé különc, mégis lenyűgöző ember, a hangyás varázsló, ha úgy tetszik. Aki úgy érzi, hogy ezt a tudást mindenképp meg kell ismertetnie a herceggel, aki egy napon király lesz.
l Nem gondolja, hogy Dr. Squires-nek volt egy olyan énje is, mely még nem volt teljesen érett? Bölcs ember, ugyanakkor néha úgy viselkedik, mint egy kamasz.
– Nagyon is! De tetszett benne ez a sebezhetőség. Ez benne volt a forgatókönyvben is. És csak rám és Jonathan Levine rendezőre, meg Josh Peckre várt ennek az egésznek a kiaknázása. Ott van a filmbeli nevelt lányom is (Olivia Thirlby), akinek inkább voltam a haverja, mint a szülője. És ahogy Josh és az én karakterem keresztezik egymást a történet során, sokszor ő az érett felnőtt, én meg a kamasz, aki kullog utána. A film poszterén is ketten vagyunk, Josh sétál, én pedig tolom az a kiskocsit. Azon a képen is Josh a felnőtt, én pedig a gyerek.
l Milyen volt Josh Peckkel együtt dolgozni?
– Üdítő. Szó szerint. Nagyszerű élmény olyan emberrel dolgozni, aki veled egy szinten van. Mindig csodásan érzem magam, ha velem egyenrangú partnerrel dolgozhatok. Olyan, mint amikor az ember teniszezik. Tökéletes játszmát igazán csak azzal játszhatunk, akivel egy szinten vagyunk. Ebben a filmben mindenki egyenlő volt. Nagyszerűen sikerült a szereposztás. Egyetlen gyenge láncszem sincs a filmben. Öröm volt velük dolgozni.
l Gondolom, mindenki csodálattal figyelte önt a forgatás alatt, feszülten várva, hogy na, most mit fog tenni.
– Nem, egyáltalán nem. Őszintén nem. Én is csak egy vagyok közülük. Nekem is ugyanolyan újdonság minden egyes forgatás. Az első nap nálam is az első nap. A legelső jelenet előtt én is érzem a zabszemet a hátsómban, akárcsak a többiek.
l Mikor először olvasta a forgatókönyvet, mi tetszett benne a legjobban?
– A tökéletes szimmetria. Ez egy csodás komédia, de van benne őszinte érzelmi szál is. Legjobban ez a meseszerű szimmetria tetszett, hogy „egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akinek nem voltak szülei, és volt egy apa, akinek nem volt gyermeke”. Imádom, ha egy történetet így kezdenek, aztán a mese megtalálja a módját, hogy ez a két ember találkozzon, még ha csak pillanatokra is, és valóra váltsák egymás álmát. Én megtalálom azt a valakit, akinek a gondját viselhetem, hiszen a mostohalányom nem is figyel rám, a feleségem meg azt hiszi, hogy csak egy vicc vagyok. Pedig nem vagyok. Valahol bennem, a karakterem legmélyén ott lakozik a jó szülő. Ez így igaz, hiszen működött! A Josh által alakított Luke-nak a szülei pedig folyamatosan hazudtak neki, állandóan veszekedtek. Egész biztos félelmetes egy kisgyereknek azt a sok szörnyűséget hallani. Az is rettenetes lehet, amikor a szeme láttára ürítik ki a házukat, és a szülők még ekkor sem mondják meg a gyereknek, hogy nincstelenek lettek. Szörnyű! Ő szülők nélkül van, én gyerek nélkül, az univerzum pedig összehoz minket, és erre a kis időre, míg együtt vagyunk, remekül működik a kapcsolatunk. Ezt a szimmetriát egyszerűen gyönyörűnek tartom. A vígjátéki szál is hibátlan, oltári viccesnek találtam a filmet. Néha veszélyes. Van, hogy ízléstelen. Máskor viszont elegáns. Érzelmes. Abszurd. De sosem cinikus. Soha nem kegyetlen és sosem cinikus. Nem fordulhat elő, hogy a poén máson csattan.
l Közhely, hogy a pszichiáterek sokszor sokkal bolondabbak, mint a betegeik?
– Igen.
l Ön szerint is az?
– Nem. (nevet)
l Mikor olvasta a forgatókönyvet, gondolt arra, hogy Dr. Squirest majd határozott embernek fogja ábrázolni, mert ez a sztereotípia él az emberekben a pszichiáterekről?
– Nem, nem, ez a közhely. Azt hiszem, az lehet az igazság, hogy az emberek, akik nem képesek magukat meggyógyítani, mindenáron hatalmat akarnak gyakorolni mások felett, hogy úgy tűnjön, mintha gondjukat viselnék, de ez az egész csak projekció. Az én karakterem kivetíti a saját éretlenségét erre a fiúra, miközben ezt mondja neki: „sose tedd azt, amit én teszek! Ne légy olyan, mint én!”
l Gyermekkorában látott olyan filmet, amely megváltoztatta az életét? Létezik egyáltalán olyan film, amely megváltoztathatja egy ember életét?
– Négyéves voltam, mikor láttam azt a filmet. Megváltoztatta az életemet, hiszen akkor határoztam el, hogy filmszínész leszek. Az volt a címe, hogy A kis csoda, és 1951-ben készült. Ha jól emlékszem, angol volt a rendezője (sajnos nem, a francia Maurice Cloche rendezte – a szerk.). Sok évvel később Martin Scorsese talált nekem belőle egy példányt, ami nagyon kedves volt tőle. Ő is emlékezett rá, hogy mikor fiatal volt, látta a filmet. Az volt az alcíme: „sose fogadd el az elutasítást”. Ez lett életem mottója. A film egy kisfiú-ról szól, akinek a szamara haldoklik egy pici olasz faluban. Nem viheti be a szamarat Assisi Szent Ferenc kriptájába, hacsak nem szerez engedélyt a pápától. Elmegy Rómába, és megkapja az engedélyt Őszentségétől, visszajön a falucskába, és a szamarának végre engedik, hogy bemenjen a kriptába és meggyógyuljon. Pont úgy néztem ki, mint az a kisfiú a filmben. Annyira hasonlítottam rá, hogy a mozitulajdonos a film után azt mondta a közönségnek, hogy itt van a film sztárja. Felemelt, és ezt kiáltotta: „Itt van a kis Pepito! Íme a kis Pepito!” (nevet)
l Ön ekkor azt mondta magában: „filmsztár akarok lenni”!?
– (nevet) És azóta sem változott semmi.


Fordította: Kántor Zsána

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!