Érmekért indultak Pekingbe

A SYMA Sport- és Rendezvényközpont elöl indult a négy buszból álló konvoj, amelyet hozzátartozók, barátok és szurkolók több száz fős csoportja búcsúztatott. Rendőri felvezetéssel vágtak neki a Ferihegyi repülőtérig tartó első etapnak, ahonnan 14.30 órakor indult a küldöttség gépe.
A birkózók, cselgáncsozók, evezősök, kerékpárosok, ökölvívók, sportlövők, súlyemelők, teniszezők, vitorlázók, vívók, valamint a női kézilabda- és vízilabda-válogatott tagjai pénteken már leadták csomagjaikat, így legtöbbjük csak egy könnyű útitáskával a kezében várta a beszállást.
A piros-fehér-zöld delegáció tagjai közül elsőként a sportlövő Tóth Anita szerepel a kínai fővárosban, első számában, légpuskában az első versenynap reggelén rendezik majd a versenyt.

A számmisztikától, például a szerencsét vonzó bizonyos számok favorizálásától egyáltalán nem idegenkedő kínaiak már a NOB döntése előtt eldöntötték: ha Peking lesz a nyári ötkarikás játékokért folytatott nemzetközi vetélkedés győztese, akkor 2008 augusztusában, még pontosabban az év nyolcadik hó nyolcadik napjának estéjén, nyolc óra nyolc perckor nyitják meg az olimpiát. Merthogy a nyolcas szám a legkedveltebb, a legtöbbet ígérő kalkulusok közé számít arrafelé.
 

Pénteken tehát a jelzett időpontban – nálunk a pekinginél hat órával korábban – elkezdődik a ceremónia, a nyilván dugig telt központi stadionban, az alakjáról elnevezett Madárfészekben felvonulnak várhatóan 205 ország küldöttségei, elhangzanak a kötelező beszédek, lesz eskü, pompa, látvány, hangulat, fellobban a láng, és lobog is majd rendületlenül 16 napon át, egészen a 24-i záróünnepségig, amikor véget ér a világ sportjának négyévenkénti csodája, a „világbajnokságok világbajnoksága”.
Amely sohasem szólt kizárólag csak a sportról, ahogyan most sem fog, hiszen már az ókori olimpiáknak is megvolt a maguk „felhangja”, az újkoriakról nem beszélve. A boldogabb békeidőkben még az is megesett, hogy tényleg elhallgattak a fegyverek, legalább átmenetileg szüneteltek a viszályok, a versenyek idejére elcsendesültek a nemzetek közötti civakodások, de 1896, az „újrakezdés” óta már különösen nem ez volt a jellemző. A politika változó, sőt változatos formában rögtön megvetette a lábát az olimpiákon, a modern kori csúcstalálkozóknak pedig hovatovább szervült részévé vált: nincs az a házigazda, amely száműz(het)né a békés versenyekhez kéretlenül is csatlakozók társaságát. Hívatlan vendégként jelentkezett a huszadik századi olimpiákon a bojkott, az ilyen-olyan fenyegetés és ellenriogatás, a faji és más alapú megkülönböztetés, de a különböző – amúgy a sporttól vadidegen – eszmék szolgálatába szegődők is nemegyszer felhasználták már a játékokat a maguk érdekében, olykor a véres terrorakcióktól sem visszariadva. És alaposan gyengítve, talán meg is kérdőjelezve az újkori ötkarikás versenyek felélesztését kijáró francia báró, Pierre Coubertin alapigéjét, a sport béketeremtő erejét hirdető eszme érvényre jutását. München és Atlanta merényleteinek halottjai, Moszkva és Los Angeles „kölcsönbojkottjának” áldozatai figyelmeztethetik a jóhiszeműeket is, hogy manapság az olimpia nem a világ legkiválóbb élsportolóinak nemes viaskodásairól szól csupán, sőt nem is elsősorban arról, hanem egy bájosan naiv idea és egy rideg logikával működő, a mind több pénzt fialó üzletre berendezkedett körök sajátos együttéléséről.
A NOB-ot – hivatalosan az olimpiai mozgalmat – dollármilliárdokkal támogató óriáscégek, az ötkarikás világmozgalmat is befolyásoló megavállalkozások, köztük a világtévék e különös szimbiózis jegyében tettek érte és kézzelfogható érveikkel hatni is tudtak a döntéshozókra, amikor az öt rivális közül végül Pekingre, illetve hát – a sporton túlmutató szempontot is idevéve: – a kínai piacra szavaztak. Üzleti megközelítésből bizonyos, hogy – hosszú távon különösképpen – megtérülő vállalkozás lesz a pekingi olimpia, s tán azok a „társult” várakozások is igazolódnak majd, amelyeket a rendezéssel összefüggésben – az emberjogi harcosok reményei szerint kényszerpályára kerülő – kínai politika megváltozásához, a demokratikus jogok fokozatos, de feltartóztathatatlan érvényesüléséhez fűznek. A kínai nyitással kapcsolatos vágyakat mindazonáltal célszerűnek tetszik kordában tartani, például az olyan „előolimpiai” hírek miatt, amelyek szerint az olimpiáról tudósítani szándékozó médiamunkások szabad internetfelhasználása mégis csak korlátokba fog ütközni. Momentán nem hozzáférhetők példának okáért azok a honlapok, amelyek az emberi jogok kínai érvényesülésével (is), vagy éppen – a Kína által belügyként és saját területként kezelt – Tibet szabadságmozgalmával foglalkoznak, azt támogatják. A nyílt politizálást egyébként sem bátorítják a NOB részéről sem, különösen azok után, hogy az olimpiai láng világkörüli útját atrocitások zavarták meg számos helyen és alkalommal, alapvetően a Kína–Tibet viszállyal összefüggésben. Amellett az „első (és a második is) a rend” jelszavával fellépő házigazdák holmi ujgur terrorista elemek veszedelmes akcióterveire – és hivatalosan bejelentett letartóztatásokra – hivatkozva nyilvánvalóan antiterrorista osztagok, rendteremtők és -fenntartók tömegeit mozgósítják és állítják szolgálatba a játékok idejére, nem beszélve a „sima” katonai-rendőri alakulatok bevetésre kész sok tízezres létszámú állományáról. Vagyis – másfelől nézve – a biztonsággal várhatóan nem lesz semmi gond. És az eredményekkel?
Ami érzékelhető: a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, s annak feje, Jacques Rogge, a belga NOB-elnök nem szeretné a pekingit holmi doppingolimpiának látni, még ha az általa durván 40 fősre saccolt „lebukási ráta” – megvalósulása esetén – az athéni doppingbukfencesek számának megduplázódását jelentené is. Hogy a most rajtavesztők mégis kétszer annyian lehetnek, mint négy esztendeje, azért valószínűsíthető, mert egyfelől a NOB által meghirdetett „zéró- tolerancia”, s a doppingolók elkapására szakosodott világszervezet, a NOB és kormányok által közösen életre hívott WADA ellenőreinek „hiperaktivitása”, másfelől a legmodernebbnek mondott leleplező tudományos kelléktár jelenléte és doppingháborús hadba vetése együttesen eredményezhetnek tömeges lebukást. Tán mondani sem kéne, de nagyon jó lenne, ha mi, magyarok ezúttal a tisztának bizonyulók táborát szaporítanánk, s nem a pozitív mintával negatív példát szolgáltatókét, mint Athénban, ahol öt doppingesetnek is honfitársunk volt a szenvedő alanya.
Az ötökből egy ott lesz a kínai fővárosban is, tegyük hozzá: nem mindenki felhőtlen örömére. A MOB egyik főszponzora egyenesen országos kiáltványban tette közzé morális aggályait annak nyomán, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság a 170 magyar között nevezte a diszkoszvető Fazekas Róbertet is, akit a görög fővárosban kiharcolt olimpiai aranyérmének elvételével büntettek a doppingszabályok megsértése miatt. Pekingben igazolhatja, hogy kétéves eltiltásának letöltése után – felkészülését és lelkiismeretét illetően egyformán – tisztán indul és becsületesen versenyez. Hogy mennyire eredményesen is, az majd kiderül. Persze most nem aranyesélyesként tekint rá a közvélemény, ahogyan a sydneyi és athéni mérleg – 8 arany, 6 ezüst, 3 bronz – megismétlése is inkább a fantáziálás világába, semmint a valós várakozások közé sorolandó. A magyar reményeket eleve visszafogottabbá teszi, hogy a 2004-eshez képest háromtucatnyi emberrel kisebb a csapatunk, s a mennyiségi mínusz minőségi visszaesést is jelent, nem beszélve arról, hogy a minap szívhalál elvitte kenus klasszis, Kolonics György tragikus kiesésével egy biztosnak hitt pekingi aranyérmest már most elveszítettünk. De a többieknek, legfőbb favoritjainknak is nehéz dolguk lesz víz(b)en, szárazon egyaránt. A konkurencia óriási és roppant erős, nem csoda, hogy öt-hat magyar aranyérem körül „pulzál” a honi várakozás, amiből balszerencsés esetben lehet 3-4, Fortuna istenasszony mellénk állása esetén viszont 7-8 elsőség is akár.
Ami csaknem biztos: már az első érdemi versenynapon, 10-én, vasárnap – amikor is 14 aranyat osztanak ki – meglesz, mert meglehet az első magyar medál. Valamelyik férfi párbajtőrözőnknek köszönhetően, vagy például a cselgáncsozók 66 kg-os kategóriájában Ungvári Miklós, netán a légpisztolyos Csonka Zsófia, s mindenekelőtt az athéni ötkarikás bronzérmes, azóta világ- és Európa-bajnok vegyesúszónk, Cseh László révén. Utóbbi 400 méteren magyar idő szerint hajnali 4 órakor vetődik vízbe a döntőben, majd kászálódik ki a medencéből hitünk szerint olimpiai dobogót érő idővel.  (J.K.)
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!