Könyvcímet keresek

Próbálom jól kiválasztani azt a bizonyos tételmondatot, címet, amely baromi sok pénzt tudna nekem termelni, természetesen jobbító szándékkal és népnevelési alapállásból, hogy ne mondjam karitatíve, már ha nem boncolgatjuk a szó jelentését. Ez az! Karitatív! Nem, ez nem jó. Ez a „pofázni mindenki tud”-kategória manapság, tudják, mint Márai, az emberi értékek, a személyiségi jogok és a nemzet. Van ez a fiók, tudják, púpozva tele azokkal a szavakkal, amelyekben igazából nem hiszünk, amelyeknek nem is akarjuk érteni a jelentését, de amelyekből válogatunk, ha valaki arra kér bennünket, hogy beszéljünk magunkról. Volt már, hogy órákig hallgattam valaki fröcsögését arról, hogy itten nincs eléggé megvédelmezve a nemzet, majd kézifékes fordulóval áttért arra, hogy ő nem fizet adót, mert hát ezeknek. Én még felnyüszítettem, hogy az adót nem a kormánynak fizetjük elvileg, hanem egymásnak, meg hogy ha aggódik a nemzetért, akkor nem kellene kirabolnia, de ő elegánsan az anyámba küldött és témát váltott. Szóval ez a fényes kis fiktív elképzelés saját magunkról, olyasmi, mint egy lányismerősöm előadása ennen személyiségéről, amelynek során az „én bonyolult vagyok” mondatrészre ébredtem. Halkan megjegyzém, hogy ez is olyan, mint amikor valaki bölcsességekkel teli könyvet ír s közben nem ő Táje Dordzse, a tizenhetedik Karmapa, vagy mint az „én intelligens vagyok”... olyan közlések, tevékenységek ezek, amelyek eleve hordozzák önmaguk cáfolatát, pusztán létük, kimondásuk, megcselekedésünk által. Aki intelligens, az ezt nem közli másokkal, aki valóban bonyolult, az nem azzal foglalkozik, hogy ő milyen tök komplikált, ah. A lány, aki huszonegy évesen bonyolult egyébként, nagyon leszidott és témát váltott. Szóval vannak ezek a jópofa gyertyácskák életünk tortáján, s a másik fiókot kellene kinyitnunk ahhoz, hogy a valódi igényeinket megtaláljuk. Hangsúlyozom: ezeket nem illik elmondani senkinek, de ha valaki nem ezek kielégítése mentén választja könyve címét és kommunikációját, akkor lesheti, mikor lesz belőle Porsche. Szex. Elsősorban ez megy. Nyilván. Aztán a híres emberek tök érdektelen, de izginek hitt élete, úgynevezett titkai, mint például hogy Jáksót Siófokon látták halat zabálni egy rózsaszín hajú lánnyal. Aztán a fogyás. Annyira idióták és lusták vagyunk, hogy nem akarjuk megérteni: kicsit többet kell mozogni és sokkal kevesebbet enni, utóbbit sokkal több figyelemmel, oszt jó napot. Egy maratoni futás alig éget el több energiát annál, amennyit egyetlen nagyobb vacsora során magunkba tuszkolunk, na, hogy kellene fogyni? Titkokkal, természetesen, könyvekkel, porokkal, így döglik meg az ember nagyon gyorsan. Aztán ezoterika, gyógyítások, a lélekápolás sekélyesebb változatai, akár egy-egy kellően távoli vallás öt szóban történő összefoglalása, tessék, mire letesszük a könyvet, magunk is sintoistává válunk, ha a gyerekkel felolvastattuk azt a mondatot, hogy „az esőisten Taka-Okami, a hegyekben lakik és sárkány formájú”. Ezek tök jók arra, hogy munka, befektetett energia nélkül hihessük azt, hogy tettünk valamit lelkünkért, agyunkért, miközben azt sem tudjuk, miről beszélünk. Azt hiszem, nagyjából ennyi. Építsük össze a várat, kedves gyerekek, nézzük, milyen cím jön ki mindebből, ismétlem, abból az alapállásból, hogy a valódi igényeket kell fényesre nyalni s nem azokat, amelyeket a nép beikszel egy kérdőíven. „Fogyasztó beszélgetés a szexről Győzikével és a Dalai Lámával” – ez jött ki. Legyen akkor ez, nekem nyolc, csak tessék sokat venni belőle. Igen, már látom a kérdést a szemekben. Igen. Lesz a végén menüsor.

Jáksó László 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!