Bevallom, lassan két évtizede, amióta a borítékos bérfizetés megszűnt a munkahelyemen és bankkártya-tulajdonos lettem, én bizony csak pénzfelvételre használom a mágnescsíkos műanyag lapocskát. Nem fizetek vele a vásárlásnál, mert nem akarom feltartani a sort PIN kód keresgéléssel, pötyögetetéssel, s attól is tartok, hogy így könnyen hozzáférhetnek a folyószámlámon lévő, amúgy szolid summához. Ám a „maradi módival” mindinkább kezdem magam fehér hollónak érezni. Vajon okkal? Hol is tart honi bankkártyakultúra?

– Ami a bankkártyák számát illeti, a szomszédos országokkal összehasonlítva nem állunk rosszul, ám mégis felemás a helyzet, hiszen sokan valóban nem használják a kártyát arra, amire való: vásárlásra – fog a szóba Lévai Gábor, a világ vezető kártyaterminál-gyártó cége, az Ingenico hazai vállalatának stratégiai igazgatója. – A Magyar Nemzeti Bank adatai szerint 2007 végére Magyarország minden egyes lakosára 0,82 kártya jutott. Összevetésül: az Európai Unió átlaga 1,36, s mi a szintén 0,8 körüli csehekkel, szlovákokkal, lengyelekkel, litvánokkal állunk egy szinten. De már a méretét és lakosságát tekintve hazánkhoz hasonló Ausztriában is 1,12 kártya jut egy emberre, s persze vannak olyan országok, amelyekben nagyobb a csekkek és a bankkártyák hagyománya és messze lehagynak minket, mint Belgium, ahol ez a szám 1,58 vagy Portugália 1,66-tal. Ám a lemaradásunk egyáltalán nem behozhatatlan, hisz’ tavaly 8,8 millió volt az összes itthon kibocsátott bankkártya, míg két évvel korábban még a 8 milliót sem érte el.
A készpénzfelvételre szolgáló automaták, az ATM-ek piacán már egy kicsit rosszabb a helyzetünk: nálunk egymillió lakosra 378 automata jut, míg a jóval kisebb népességű Szlovákiában 370, Ausztriában pedig 964 – durván háromszor annyi, mint nálunk. Az EU átlaga egymillió lakosra számítva 760 – még ez is a bő duplája a hazainak; jól érzékelhető a lemaradásunk.
Ami viszont végképp elgondolkodtató, az az, hogy miként is alakul a POS-terminálok száma, azoké a végpontoké, ahol vásárolni is lehet a bankkártyákkal. Ezekből Magyarországon 1 millió lakosra 4551 darab jut, Szlovákiában is hasonló a szám 4481, ám Ausztriában 11 967 – gyakorlatilag majd’ háromszor annyi, mint itt. S tudni kell: még az osztrákok is jócskán elmaradnak az uniós átlagtól, ami 1 millió főre számítva 15 356 – a hazainak durván a négyszerese! S a helyzetünk még ennél is jóval gyatrább, ha figyelembe vesszük, hogy az összes – 43 370 – hazai kártyaolvasó POS-terminálból körülbelül minden negyedik – tízezer darab – a bankokban és a postákon található, ahol nem vásárolnak, hanem elsősorban pénzt vesznek fel, vagy utalnak át – például a közüzemi számlákat fizetik kártyáról. Így a kereskedői POS-terminálok száma csak 33-35 ezer lehet. Ugyanebből Ausztriában 120-150 ezer, Belgiumban 150-200 ezer van…
– Ördögi kör tehát – fejtegeti Lévai Gábor –, hogy nálunk viszonylag kevesen használják a bankkártyát vásárlásra, és viszonylag kevés helyen fizethetnek vele. Aki nem szerez be az üzletébe POS-teminált, azt mondja, hogy „a lakosság nem igényli”, aki meg nem használja vásárlásra a kártyáját, azt mondja, azért nem, mert nem használhatja mindenütt, s „úgyis kénytelen készpénzt tartani magánál”. Mennyire kevesen vagy sokan „kártyáznak” az üzletekben, benzinkutaknál, éttermekben? Azt senki nem tartja nyilván, hogy a 8,8 millió kint lévő magyar kártyából hány volt az „alvó”, amit egyáltalán nem használtak, hány, amivel csak pénzt vettek fel az ATM-ekből, s hánnyal fizettek is a vásárlásnál. Ám sejthető, hogy egyre többen lehetnek az utóbbiak, ugyanis azért vannak adatok, amelyek árulkodnak a kártyás szokásainkról. Éppen 2007 volt a fordulat éve, amikor itt először haladta meg a bankkártyás vásárlási tranzakciók száma a készpénzfelvételekét. Egészen pontosan: a 125 820 319
pénzfelvételre 135 148 489 vásárlás jutott. Érdekesen alakult viszont a kettő értékének az aránya: 5 353 127 millió forint volt az ATM-ekből felvett összeg, míg a vásárlásoké 1 188 341
millió forint – tehát kevesebb mint a negyede! Ez pedig azt a régi jó magyar szokást takarhatja, hogy ha megkapjuk a fizetésünket, akkor hónap elején egy összegben – esetleg hónap közepén egy második alkalommal is – felvesszük készpénzben az egész fizetésünket. Ezt teszik sokan; vélhetően többen, mint ahányan vásárolnak a kártyával. Viszont az, hogy a vásárlásokra költött összeg jóval szerényebb a felvett summánál, sejteti: aki már kártyát használ, amikor a pénztárnál fizet, az aktívan használja, már az 1000-2000 forintos blokkokért is kártyával fizet, ahol csak lehet, és emiatt megnőtt az alacsony összegű tranzakciók száma. Bevallom: én is így szoktam…
Mennyire indokolt a félelmünk attól, hogy a kártyán lévő pénzünk kiszolgáltatottabb, mint a zsebünkben, tárcánkban lapuló bankók? Az igazgató azt mondja: bár nagy visszhangot ver a médiában minden kártyás bűneset, nagyon kicsi ez a bűnözési ág, 2006-ban például a banki pénzkibocsátási forgalom 0,004 százaléka volt a kár, s 2002 óta az akkori 0,005 százalékról folyamatosan csökkent, és most is ez a trend.
– Tudni kell: a bank, amely a kártyát kiadja és az ATM-et üzemelteti, felelősséggel tartozik ezek biztonságáért, hogy illetéktelen ne férhessen hozzá a banki adatainkhoz és ne élhessen vissza azokkal. Igaz: azt meg nekünk kell megértenünk, megtanulnunk, hogy akárcsak a zsebünkbe, tárcánkba tett pénzre, úgy a készpénzünket helyettesítő bankkártyánkra és a személyes adatainkra, a PIN kódunkra is vigyáznunk kell. Aki elveszti az utcán a zsebébe tett húszezrest, az ugyanúgy nem hibáztathat mást, mint az, aki a kártyáját és a papírcetlin mellé tűzött hozzáférési kódot hagyja el…
vgp

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!