Széttaposott gyep

együnk türelmetlenek. Ám azt a gyepet talán mégsem kellene szándékosan széttaposni.
Márpedig egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy némelyek – politikai megfontolásból, vagy csupán egyszerű nemtörődömségből – szinte tudatosan túrják fel e gyepet. Hiszen még olyan – írott és íratlan – demokratikus szabályokat is módszeresen semmibe vesznek, amelyek pedig már kezdtek volna gyökeret verni, ha úgy tetszik, angliai gyep formáját ölteni.
A tengeri kígyóvá vált turulügyben (ellentétben a jobboldali média makacs állításával) nem magával a jelképmadárral van gond, hiszen azt másutt (a tatabányai dombon, a nemzetbiztonsági hivatal címerében stb.) senki sem kifogásolja. S még ama ellenérv sem állja meg helyét, hogy miért éppen ezt az engedély nélküli szobrot kifogásolják, hiszen a város teli van hasonlóan jogtalanul elkészült építményekkel. Csakhogy e turulszobrot a tiltó határozattal dacolva egy kerületi polgármester állíttatta, vagyis olyasvalki, akinek hivatali kötelessége a jogszerűség érvényesítése. Polgári perben az amerikaiak is gyakran mondanak valótlant, s ügyészségük még ezt sohasem üldözte, ám Clinton esetében egyenesen elnökper lett belőle, merthogy a jog első embere mégsem szeghet jogot (ahogyan korábban Nixon is belebukott az igazságszolgáltatás félrevezetésébe). Ha tehát maradna a szobor, az társadalmi odakacsintás a tudatos jogsértésre, pontosan ama pártállami időket idézve, amelyek ellenében a harcias antikommunisták ma is lankadatlanul küzdenek: ha akkoriban a minisztériumi jogászok jelezték a politikai vezetésnek, hogy valamely szabály, rendelet törvénybe, netán magába az alkotmányba ütközik, a fentről jött válasz az volt:  nem baj, elvtársak, végre kell hajtani. Hajtűkanyarral ide akarnánk visszatérni?!
A kibontakozó demokratikus sajtó eleinte igyekezett komolyan venni a szakma szabályait és a demokratikus világból megismert elveit. Nem összekeverni hírt és véleményt, s az előbbi „szentnek” tartani, vagyis ahhoz illően kezelni. Ellenőrizve, többszörösen is, mindent, mérlegelve a publikálás jogosságát, indokoltságát. Egyszóval nem felülve minden híresztelésnek. Tudósítói koromból emlékszem New York Times-os kollégámra, aki gondterhelten sétált a State Department folyosóján. Kérdésemre elmondta, hallott valamit a „főnöki emeleten”, tehát a külügyminisztérium egyik vezetőjétől, de addig nem írhatja meg a sztorit, amíg valaki más, ama „másik forrás” meg nem erősíti: mert lehet, hogy informátorom csupán engem próbál manipulálni – hangzott logikus érvelése.
Nálunk most javában zajlik (a nyári uborkaszezonban a megszokottnál is nagyobb port felverve) egy „lehallgatási” botrány, amelyben jószerivel minden szabályt megszegnek. Immár az is hírré avanzsál, amit egy beszélgetésen a riporterrel az utóbbi magnóra rögzített. Abból kellene messzemenő következtetéseket levonni, amit – ironikus módon más állításai esetében ugyane hírközlő által hazugnak minősített – ember mond, ha megalapozottan, ha sem. Ez egyébként már kacagtató: az illető egyszer megbízható forrás, másszor hazudozó. S akkor már a megrendezett jelenet és a rejtett kamerás leleplezés közti szakmai különbségről ne is beszéljünk. Vagy itt van a címoldalas szenzációként tálalt „lincselési felhívás”: egy jobboldali publicistát fenyegettek meg internetes honlapon, amelyről másnapra kiderült, talán csak cselből szélsőbaloldali, s valójában a túlnani szélsőségesek csínje, ha az erőszakra való felhívást szabad ilyen megengedő szóval illetni. Hogyne, egy ilyen honlap éppúgy tűrhetetlen, mint volt a (szerencsére a világhálóról eltüntetett) neonáci társa a maga baloldaliakat és liberálisokat fenyegető tartalmával. Ámde a világháló teli homályos eredetű honlapokkal, komoly és komolytalan fenyegetőzőkkel, egy felelős szerkesztőségben meggondolják, mivel riogatják a közvéleményt, ugyanúgy amint azt is, kinek a szava érdemel publikálást (a VH is kap hetente „holtbiztos” értesüléseket a jobboldali politikusok viselt dolgairól, ahogyan ez megszokott dolog világszerte a sajtóban, vagy a pártok háza táján).
Számomra azonban a leginkább lehangoló, ha egy fontos közintézmény „túrja a gyepet”, sérti meg a szekuláris demokrácia íratlan elveit. Fel nem foghatom, miként inthette meg az ORTT a Klub rádiót, amiért sugározta lapunk kedélyes hirdetését, amelyiken a kiváló színész idézi fel a teremtéstörténetet és kéri, hogy „a hetedik napon vegyen ön is Vasárnapi Híreket”. Most egy ORTT-határozatból kell megtudnunk, hogy mivel hirdetésünk „követte” a Biblia stílusát, sőt „az abban szereplő teremtéstörténetet dolgozza fel egy hetilap népszerűsítése céljából” ezzel „sérthette a keresztény hívők vallásos meggyőződését”. Hogy aztán ama jogszabály alapján marasztalják el a rádiót, amely kimondja: „Nem tehető közzé vallási vagy politikai meggyőződést sértő reklám”. Magyarán: a testület kifejti, hogy reklámunk „sértheti” a keresztény érzületet, mert a keresztények által „szentként” (ezt az ORTT is idézőjelbe teszi) tisztelt Bibliát „nem arra méltó vallásos, esetleg művészi célra használta fel a műsorszolgáltató”, majd nemes egyszerűséggel – a jogszabályba ütköző – tényként említi figyelmeztetése indokát. Stílszerűen: Roma locuta causa finita.
Felbuzdulva ezen, egy kereszténydemokrata politikus tovább megy: egyáltalán hogy’ merészel ilyesmit elkövetni a baloldali lap, amelyben szerinte nyoma sincs a biblikus szemléletnek (ha én mondanám, hogy a Biblia nem az emberiség, tehát korántsem csak a vallásos keresztények közös kultúrkincse, amelyet mindenkinek joga, akár ilyen – természetesen egyáltalán nem sértő – módon idézni, akkor vajon mit kapnék e derék úrtól?!) Mi több: igazán bocsánatot kérhetnénk a rádióval együtt. Csak hát: túl hosszú sorba kellene beállnunk, teszem azt Karinthy mögé, aki az Emberke tragédiájában nem éppen áhítattal karikírozza Madách drámáját (és netán az utóbbi is elkövette a blaszfémiát?) Még szerencséje Jean Effelnek, a híres rajzolónak, hogy nem magyar, s máris óva intem tévéinket, nehogy be merjék mutatni biblikus karikatúráit (a talán leghíresebben a bethlehemi jászol mellől szalad valaki, azt kiáltozva: „lány!”). Lehet, hogy az ORTT még az ikonográfikus kötöttséget már be nem tartó Giotto előtti korban jár?

Avar János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!