Versengő pekingi narratívák

 Hol vagyunk már ettől? No, meg attól, hogy – amint a Rubicon legfrissebb összeállításában olvasható – a perzsa uralkodó elcsodálkozott, a görögök csak holmi olajágból font koszorúért törnek a győzelemre, igaz, a városállam odahaza aztán megjutalmazhatta a legsikeresebbeket. Tényleg sok minden megváltozott az ókorban nagyjából ezer évig tartó játékokhoz képest, de azért nem minden. Bunda és korrupció akkor is létezett, s bizony az ekekheiria, vagyis az olümpiai fegyvernyugvás szép eszméje akkor sem tudott teljes mértékben megvalósulni. S ha egy szempillantást vetünk az 1896-ban elindult újkori versenyekre, azt látjuk, hogy az alapító sportvezetők és a hozzájuk nem mindig méltó utódok szép szavai ellenére az olimpia még időlegesen sem tudott tartós hatást elérni a világpolitikai viszonyokban, s a fennkölt coubertini eszmékre hivatkozva a szervezők köny-
nyedén hajlottak a nem éppen elvi kompromiszszumokra. A berlini olimpia idején sok kétség már aligha férhetett a hitleri rendszer természetéhez, s hiába fáradoztak oly sokat a szervezők, az 1980-as moszkvai olimpia is inkább felszínre hozta és fölnagyította, semmint elleplezte az SZKP egypártrendszerének sajátosságait. És sem Hitlerék bukása, sem a szovjet összeomlás nem hozható összefüggésbe a versenyekkel. Talán egy kivétel akad, amikor egy erőteljesen tekintélyuralmi rezsim átalakulásához valamelyest mégis hozzájárultak a versenyek: az 1988-as szöuli játékok valószínűleg előmozdították a dél-koreai rezsim demokratizálódását.
És most Pekingben? Elmondható, hogy legalább két pekingi olimpiai felfogás – ha tetszik: narratíva – létezik. A káprázatos megnyitó, az építészeti csodák és a sok-sok „leg” azt látszik erősíteni, hogy az olimpia rendezésével Kína végérvényesen belép a nagyhatalmak közé. Sorjáznak az ismert számok: az évi tízszázalékos gazdasági növekedés, a bruttó hazai terméknek nagyjából 10 százalékát kitevő 500 milliárdos kereskedelmi mérlegtöbblet, a rendkívül dinamikusan növekvő külföldi tőkebefektetések adatai. E narratíva szószólói újabb jelszavakat hangoztatnak, közülük is a legáltalánosabb talán az, hogy a játékok megrendezésével Kína „megkezdte” a XXI. századot, s jó esélye van arra, hogy a többi nagyhatalommal – kivált az Egyesült Államokkal – egyenrangú szereplőjévé váljék a világpolitikának. John McCain, a republikánusok elnökjelöltje a lehető legalkalmatlanabb pillanatban hozakodott elő azzal a tervével, hogy a demokratikus államok tömörüljenek valamiféle új szervezetbe, s ennek se Kína, se Oroszország ne legyen a tagja. Kritikában joggal részesült a republikánus jelölt: a reálpolitikához nem sok köze van az indítványának – Moszkvát is kitenné a G-8-ak társaságából –, de az sem felel meg a tényeknek, hogy nagyhirtelen egyenlőségjelet tett a két rendszer közé. Mert bármit mondjunk is a putyini, s most már medvegyevi orosz modellről, azért kommunista egypártrendszernek nem nevezhetjük. Eltérően a kínaitól, amelynek a nagy problémáit mintha elfödné a sok rekord, a megannyi technikai bravúr, a sok – különben megalapozott – hivatkozás az ötezer éves kultúrára, a konfuciánus hagyományokra.
A világ nem egységesen ítéli meg Kínát, amit a nagypolitika csúcsán az érzékeltet a legbeszédesebben, hogy sokan elmentek ugyan Pekingbe – Bushtól Sarkozyig –, de nem kevesen tartották magukat távol a megnyitótól, közöttük olyan politikusok, akik bizony elég sokban különböznek egymástól, így például Merkel, Brown vagy Berlusconi. Ők – és még sokan – a másik narratíva mellett voksolnak, vagyis a nyilvánvaló haladás és eredmények mellett látják azokat az óriási kérdőjeleket, amelyek a világ legnépesebb államának jövője előtt meredeznek. A Foreign Affairs nyári számának három Kína-tanulmányának egyike már címében is provokál: „olimpiai lidérces álomról” ír a folyóirat két szerzője, arra emlékeztetve, hogy hét éve – amikor Pekingnek odaítélték a játékok rendezési jogát – a hivatalos hírügynökség azt fejtegette, az olimpia „újabb mérföldkő lesz az ország emelkedő nemzetközi státusát tekintve és történelmi esemény a kínai nemzet nagy reneszánszában.” A két szerző úgy látja, éppen ezért igen nagy a tét, a kormány, pontosabban a párt számára: hatalmi pozíciója forog ugyanis kockán, ha a versenyek bármilyen szempontból kedvezőtlenül záródnának. Márpedig az előkészületek során – gondoljunk a fáklya viszontagságos útjára – nyilvánvaló lett, hogy a legkáprázatosabb látványosságok sem fedhetik el a rendszer nagy hiányosságait: a politikai liberalizáció, a tibeti autonómia, a központi szudáni kormány brutális politikájának támogatása, a környezet védelme és az élelmiszer-biztonság mind olyan kérdések, amelyek élénk vitákat váltottak ki, s ha e problémák súlya eltér is egymástól, az nehezen vitatható, hogy a rendszer jövője nagyrészt attól függ, ezekben a kérdésekben merre lépnek Peking mai irányítói. A „kommunisták vezette kapitalizmus hibrid rendszere” – ez a meghatározás persze nem a tudományos igényű folyóirattól, hanem egy bulvárlapból származik – joggal büszkélkedhet az infrastrukturális beruházásokkal, építészeti csodákkal, de ha az átláthatóságról, a hivatalok elszámolhatóságáról és a jogrendről van szó, akkor a bizonyítvány szegényes. A nemzetközi közösség már nehezen tudja szétválasztani az egymással versengő kínai narratívákat: egyfelől a bámulatra méltó fejlődést, másfelől a gyenge mutatókat az emberi jogok és a környezetvédelem terén. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a mai magyar közbeszédet jelentős – ha nem is teljes – mértékben az egyik narratíva uralja, vagyis a különben kétségtelen eredmények felhőtlen dicsérete. A képlet azonban ennél jóval összetettebb: a kínai párt helyzete valószínűleg nem olyan szilárd, mint amilyennek a kívülállók, a turisták és a lelkesedők hiszik, de nem is olyan gyenge, amiként a pártban belülről gondolják, s alighanem ez utóbbi okozza az utolsó kommunista világhatalom tapintható idegességét, ha a kényes kérdésekről esik szó. Az internet-hozzáférésről folytatott kicsinyes vita jól érzékeltette, hogy a másik narratíva nem iktatható ki: a NOB ezúttal is olyan benyomást keltett mintha falazott volna Pekingnek – ami aligha válik dicsőségére az egyesek szerint „tökéletesen tekintélyelvű oligarchikus testületnek” –, de a tiltások körüli tojástánc nem maradhatott rejtve. A diktatúra hű maradt önmagához. Az olimpia legfőbb szervezete és a pekingi hatóságok együttműködése nem mai keletű, már a játékok odaítélésekor egyöntetűen hangoztatták azt, hogy a versenyek „nagy változásokat” fognak hozni Kínában. S ha nem a valóban elképesztő mértékű, 40 milliárd dollárba kerülő beruházásokra, a tényleg pazar létesítményekre, no meg a nyitó ünnepségre gondolunk – amelynek rendezésétől egyébként Steven Spielberg visszalépett éppen a másik narratíva miatt –, akkor valójában az látszik, hogy a politikai modell alig vagy szinte semmit sem változott az eltelt hét év alatt. Ellenben a helyzet felettébb cseppfolyós: az „egy világ, egy álom” jelszó egyfajta könnyed kozmopolitizmust sugall, ám a nemzeti érzés alighanem nagy lángon lobog végig a játékok alatt – az amerikaiak
megelőzésének sokszor hangoztatott igénye mintha máris ezt támasztaná alá –, s a kettő könnyen keveredhet éles ellentmondásba egymással. Ha a versenyek akár sportszempontból, akár a politikát tekintve – némelyek fanatikus akcióktól tartanak – nem a kívánt sikert hozzák, a pártvezetésen belül viszály kezdődhet, ami akár a kijelölt utód, Xi Jin-ping alelnök helyzetét is megrendítheti.
Túlzás ez? Hu Csin-tao elnök környezetét is elérhetik az olimpia esetleges zavarai? Ahogy a lelkendezést, úgy a kételkedést sem érdemes túlzásba vinni. Konfuciusz a Kr. előtti V. században olyasmit írt, hogy egy „ezer hadiszekeres országban” komolyan kell ügyelni a dolgok vitelére. Hadiszekérből most is bőven akad, s fegyveresből is rengeteg, akik sok más mellett arra is vigyáznak, hogy a legendás Tienanmen téren ne történjék „rendzavarás”. De ha mindez sikerül is, a másik narratívát nem lehet szőnyeg alá seperni, mert az olimpia nem fogja föloldani a tekintélyelvű, többségében nem piacosított s a százmilliók számára még mindig szegénységet jelentő rezsim nagy kérdőjelét: hogyan tovább, kommunista kapitalisták?
Ha átnézünk az öt karikán, ellátunk Konfuciusz és Mao birodalmának nagy talányáig, amely egyben a világpolitika egyik legnagyobb rejtélye.

Martin József 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!