Mindig pesti polgárnak éreztem magam

Tavaly tavasszal mintegy hatvanmillió forintot áldozott egy majdani budapesti szőnyegmúzeum létrehozására. Ez valószínűleg a magyar muzeológia történetének legnagyobb – magánszemélyhez köthető – adománya, amint az Iparművészeti Múzeum főigazgatójaként dr. Takács Imre tavaly e sorok írójának mondta. A Londonban élő műgyűjtő az idén februárban megismételte tavalyi gesztusát, ezúttal a korábbihoz hasonló nagyságrendben a Magyar Nemzeti Múzeumnak adott új beszerzésekre valamivel több mint 60 millió forintot. A hami Manor House rejti a művészettörténészek által igen nagyrabecsült iszlám gyűjteményt: „A kairói iszlám múzeumot leszámítva a világon itt látható a kora egyiptomi fénymázas cserépedények legátfogóbb gyűjteménye”, írta 1976-ban a londoni Apollo folyóirat.

● Honnan az iszlám érdeklődés?
– Apám gyűjtötte a szőnyegeket, elismert szőnyeggyűjtő volt. Amikor meghalt, a nekrológok megjegyezték róla, hogy régi pesti patrícius családból származott, s megemlítették, nagyon értett a keleti szőnyegekhez. Sok időt töltöttem vele, mert sokat betegeskedett, 1920-ban spanyol náthában megbetegedett, s azután is gyakran gyengélkedett. Az utolsó évét szinte teljesen vele töltöttem, akkor én is betegeskedtem, 1928-ban halt meg. Nagyon sokat tanultam tőle a művészetről, családtörténetről és sok minden másról.
● Fölidézhető az első önálló beszerzésű szőnyeg?
– Jól ismerem Erdélyt; egyszer az Iparmű-vészeti Múzeum egyik munkatársával, aki jó ismerősöm, barátom volt, autóval sokat barangoltunk, főleg Brassó környékén, Medgyes, Segesvár vidékén. Ha az ember Erdélybe látogat, időben vagy ötven évet utazik visszafelé. Azért is élveztem tehát ezt az utazást, mert visszahozta a gyerekkoromat. Mint oly sokan mások, én is voltam cserkész, s az első szőnyegemet cserkészként találtam Medgyesfalva környékén, 1934-ben, vagyis 16 éves koromban. Az ilyen kirándulások alkalmával rendszerint a református lelkésznél laktunk. A templom sekrestyéjében volt egy kopott szőnyeg. Ránéztem, s mindjárt sejtettem, hogy ez XVII. századbeli madaras-usak szőnyeg. Tudnivaló, hogy Usak – város a törökországi Anatóliában. Azt mondtam nekik: – Milyen kár, hogy ilyen rossz állapotban van. S ha nincs pénzük a javításra, veszek maguknak egy újat. Szóval megkaptam. Egy darab hiányzott belőle. Egy hetet töltöttem a faluban, minden házat tűvé tettem. S miért tűnt el ez a darab? Mert egy ízben nagyon hideg volt a tél, s egyszerűen levágták ezt a szőnyegrészt, hogy valaki ebbe csavarja be a lábát… Ez volt az első szőnyeg, amit gyűjtöttem. Itt lóg most is a házban, egészen gyönyörű darab.
● Gondolom, az utazások alatt is sikerült sokszor vásárolni?
– Egyiptomban például 1958-ban jártam először. Nkrumah ghánai elnök ugyanis babonás ember volt. Neki egyik jósnője azt mondta, Egyiptomból kell feleséget venni. S akkor Egyiptomba kellett utaznom, hogy feleséget találjak neki. Küldetésem ebből a szempontból is jól sikerült, az elnök végül egy egyiptomi tiszt lányát vette el. Nem csúnyát választottam…  Többek között megismertem a volt királynak, Faruknak a nagybátyját, Cherif Sabri pasát, akinek a gyűjteményét később zár alá helyezték, tehát semmit nem adhatott el, s lakhatott ugyan a palotájában, amolyan házi őrizetben, de állandóan figyelték. Nagyon rokonszenvesnek találtuk egymást, nagy műveltségű ember, akinek az egyik őse Napóleonnal ment Egyiptom földjére, más oldalról pedig török leszármazott volt. Megmutatta a gyűjteményét, látta a lelkesedésemet, s utóbb egyszer csak táviratot kaptam Londonba, hogy „come”. Amikor második feleségemmel odautaztunk, elújságolta, a zárgondnokságot megszüntették, s szabadon rendelkezik a gyűjteménnyel. Azt mondta: – Szívesen eladom magának. Később visszamentünk, vittem magammal pénzt, s lassan megvettem a gyűjteményt. Ennek a mostani gyűjtemények részben ez az egyiptomi kiállítási anyag a gerince.
● Voltak ezek a darabok másutt is?
– Természetesen, korábbi lakóhelyemen, Wimbledonban, s néha egy-két kiállításra kölcsönöztem egyes darabokat, sőt állandóan el vagyok árasztva kérdésekkel és kérésekkel; például fotográfiákat akarnak, szóval rengeteg munka van az anyaggal. De az egész gyűjtemény  soha nem volt kiállítva más múzeumban. Nem is engedném. Én ezekkel a darabokkal együtt élek. Nekem ez szinte lelki szükséglet, hogy naponta meg tudjam őket nézni. Ahogy valaki más a feleségével él, én most velük, a gyűjteményem tárgyaival élek. (Nevet). Jobb híján. Mindegyik darab egy szerelmi történet. Beleszerettem, gondoltam rájuk, amikor megszereztem, jöttek a mézeshetek, s utána a hosszan tartó parázsló szeretet. És ez minden egyes darabra áll.
●  Térjünk vissza a kezdetekhez. Az Astoria egykori tulajdonosa hogyan is került Angliába és Ghánába?
– Édesapám, Unger Richard 1912-ben vette meg az akkoriban igen drágának számító telket a Kossuth Lajos utca és a Múzeum körút sarkán, egy négyzetméter 12 500 aranykoronába került. Beleszeretett ebbe a földdarabba, majd azon kellett gondolkoznia, hogyan tudja ezt jövedelmezővé tenni. Két lehetősége volt: vagy szállodát, vagy áruházat alakít ki. Végül a szálloda mellett döntött, kiment Amerikába, s tanulmányozta pár hónapig az amerikai szállodákat. A New York-i St. Regist választotta mintaképül, apám erre alapozta a pesti szállodát, amely végül 1914-ben nyílt meg. Apámnak eredetileg az volt az elképzelése, hogy a szemközt lévő Nemzeti Színházhoz egy alagutat építtet a Múzeum körút alatt, így összeköti a szállodát a színházzal. Ebből persze nem lett semmi, de a szálloda jól működött, nem apám vezette, hanem kiadta. Ő azonban 1928-ban meghalt, de a szálloda a mienk maradt, vagyis az enyém és a féltestvéremé. A háborús viszontagságok után a szállodát 1945 decemberében nyitottam meg, erre Károlyi Mihályt és feleségét kértem föl, mert nekik kapcsolatuk volt az Astoria szállodával, hiszen az 1918-as októberi forradalomban ezt választották a Nemzeti Tanács székhelyéül. Károlyi egyébként többször jött ebédelni hozzám, emlékszem egyszer jött, s a ruhatárban letett egy dobozt. Azt mondta, éppen most kapott egy kitüntetést – hát ott hagyta a ruhatárban… A szállodát 1948 májusáig vezettem, amikor is 13-án államosították.
● Ez hogy’ zajlott?
– Reggel kilenc körül jelentették, hogy valaki keres, az illető közölte, mostantól ő a szálloda vezetője, s fölszólított, hogy adjam át a szállót, majd elvette tőlem az íróasztal kulcsát. Így, messziről visszatekintve, úgy gondolom, hogy a humorérzékem még ekkor sem hagyott el, mert megjegyeztem neki, hogy a baloldali fiókban van aszpirin, ajánlom, hogy olykor vegyen ebből, a szállodavezetéshez erre is szükség van: Feleségem jelenlétében azt mondta, „nagyon szégyellem magamat”, sőt „legszívesebben leköpném magam” – tette hozzá. Feleségem erre azt válaszolta: majd „leköpik magát mások”. Szellemes asszony volt. És azon az estén, kizártak minket, ugyanis a lakásunk a szálloda épületében volt. Miután nem engedtek be, elmentünk a Gellért-hegyre. Május volt, már szép idő, az éjszakát egy padon töltöttük, s ekkor úgy határoztunk, hogy az országot elhagyjuk. Még elmondom, hogy az államosítás után – akkoriban alig harmincéves voltam – a száznegyven alkalmazott közül egy sem tett panaszt ellenem, pedig fölkérték őket, ha sérelmük, panaszuk van, mondják el. Rákosi Mátyás sógora, egy Csillag nevezetű ember fölkínálta nekem egy másik szálloda vezetését, azzal, persze, hogy párttagnak kell lennem, s előadásokat kell tartanom. Megmondtam neki, én ezt nem tehetem, mert megtagadnám saját magamat s a családomat. Azt mondtam neki: – Egyet tegyen meg, adjon nekem útlevelet. Mire így válaszolt: – Ha el akar menni, menjen.
● Így kezdődött az emigráció.
– Belgium után Skóciába mentünk, Glasgow-hoz közel egy idős házaspárhoz költöztünk, akiknél én inas voltam, feleségem meg főzött, s amolyan házvezetőnői munkakört töltött be. Tulajdonképpen nagyon jó állás volt. Nekem kellett korán reggel a kandallót kitisztítani, tüzet rakni, ehhez nagyon jól értettem, kicsit takarítottam, s utána sok időm maradt a tanulásra.
● Hogyan következett Ghána?
– Amikor az angol ügyvédi vizsgákra készültem, volt néhány afrikai tanítványom, akiket jogra tanítottam. Egyikük azt kérdezte, miért nem jön le Ghánába. Persze az országot akkor még nem így nevezték, hanem Gold Coast, Aranypart volt a neve. Feleségem nem szerette az angol klímát, így adódott az ötlet, hogy az angol gyarmatügyi minisztériumban megkérdezzem, nincs-e valamilyen kinevezés a jogi osztályon. Kapva kaptak rajta, mert az ilyesféle elfoglaltságot akkoriban a fehér ember sírjának tekintették. Mindenesetre 1954-ben kineveztek Crown Counselnek, vagyis királyi ügyésznek. Érdekes módon megszerettem az országot, a lakosait. Miután elvesztettem Magyarországot, megpróbáltam a tehetségemet az ő hasznukra fordítani. Úgy alakult, hogy királyi ügyész helyett lassan a ghánai kereskedelmi minisztériumnak lettem a jogtanácsosa. És kezdtem a kormánynak tanácsokat adni pénzügyi és egyéb ügyekben. Ennek eredményeként rengeteget kellett utaznom, mindenfelé, Angliába, Izraelbe, minden gazdasági szerződést én kötöttem meg, a többi között Magyarországgal is.
● S így jutott el ismét Magyarországra?
– Pontosan. Szinte megdörzsöltem a szememet 1961-ben, amikor Zürichből Salzburgon és Bécsen át, bizony nagyon furcsa volt, magyar hálókocsival utaztam Budapestre – angol útlevéllel. Fogadott a kormányfő, aki akkor Münnich Ferenc volt. Emlékszem, a parlamentben, tárgyalás közben egyszer csak megkérdezte, „uramöcsém, milyenek a ghánai nők”. Azt válaszoltam neki, kérem, jöjjön le, bemutatok egy párat. Münnich nagyot nevetett. A ghánai kormánydelegáció helyettes vezetője én voltam, egyedüli fehérként. Három évvel első feleségem halála után, 1962-ben kezdtem meg visszatelepedésemet Londonba. Kaptam végkielégítést a ghánaiaktól, s volt spórolt pénzem is, úgy hogy akkor kezdtem ingatlanépítésekkel foglalkozni. Akkor még Wimbledonban laktam. Éppen a konzervatívok jöttek be a választásokon, s teljesen szabaddá tették az ingatlanpiacot. Elkezdtem építkezni. Úgy csináltam, hogy körülbelül húsz százalékot fizettem be, a többit hitelből fedeztem. Fölépíttettem a házakat, majd mindegyiket nyereséggel eladtam. S 1970 felé – tulajdonképpen már azelőtt is – meglehetősen nagy vagyonra tettem szert.
● Mit jelentett a külföldön eltöltött több mint fél évszázad alatt a magyarság?
– Magyarnak éreztem magam, s ez volt a legfontosabb. Tudjuk, hogy a politikai rendszerek jönnek és mennek, de a nemzet megmarad, az örök. Úgy, hogy tulajdonképpen semmiféle rossz indulattal nem voltam a Kádár-rendszer irányában, szerintem – de lehet, hogy rosszul ítélem meg – ő talán a könnyebb utat választotta, ám ilyesmi előfordult már Magyarország történelmében; Erdély például megalkudott a törökökkel – és megmaradt. Azt föltételezem, hogy talán Kádár sem akart az országnak rosszat. Nem váltam igazán politikai alkattá, így a hazautazásaim túlnyomórészt magánjellegűek voltak.
● Az 1948-as elmenetel és a hatvanas évek eleje között – tehát az első hazatérésig – nem sok alkalma lehetett magyarul beszélni.
– Ez igaz, de könyvek voltak, s nagyon szerettem a magyar költészetet, irodalmat. Például Vörösmartyt; Berzsenyi az egyik kedvenc költőm, s persze Babits is… Adyt voltaképpen nem kedveltem annyira, mint például Szabó Lőrincet. Márait pedig személyesen ismertem, hiszen ő is dolgozott az Újságnak. Különös módon éppen most olvasom azt a naplóját, amelyet  akkor írt Amerikában, amikor annyi idős volt, mint én most, 88–89 éves. Jól ismertem a könyveit.  Márai 1933-ban írt egy cikket, amelyben leszögezte, hogy ő – polgár. Ez nekem akkor nagyon imponált, meg is mondtam neki. Nézett rám, s meglehet, azt gondolta, „te túl kis ember vagy, hogy nekem gratulálj”. Persze az is igaz, hogy nagyon fiatal voltam akkor.
● Talán azért imponált ez, mert Unger Ödön is polgárnak érzi magát?
– Valóban, én mindig is pesti polgárnak éreztem magam, s az egész család mindig is az volt. Nagy múltú pesti polgár család, közös ősünk kovácsmester volt, s a nyugat-magyarországi Pinkaföldről származtunk. Az Astoria mögötti Magyar utcát különben valaha Unger Gasse-nek hívták.
● Megütötte a fülemet, hogy a gyűjtés tulajdonképpen szórakozás volt.
– Az életnek voltaképpen az a célja, minél többet ismerj meg, minél többet tudj, fejleszteni a tudásunkat, és látni sok szépet. Nekem a művészeti szépség olyan, mint másnak a kenyér. Zenében, műalkotásokban – ezért látható itt annyi könyv.. És persze az ember készül egy szép halálra, ez is fontos.
● Meg kell békélni azzal a gondolattal, hogy egyszer el kell menni.
– Tulajdonképpen ez a természet rendje, ahogy Ábrahámffy dédapám sírjára van írva Kalocsán: „Bizton tekintem mély sírom éjjelét! Zordon, de ó, nem, nem lehet az gonosz,/ Mert a te munkád: ott is elszórt/ Csontjaimat kezeid takarják”. Ebből látszik, hogy érdekes ember volt. Mondtam már, hogy Berzsenyi egyik kedvencem, hát ez is tőle van.

Martin József 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!