Putyin pókerpartija

Egy valamiben teljes az egyetértés: Moszkva csapdát állított Tbiliszinek és a botor grúz elnök belesétált. Nem mintha Putyinnak nehéz dolga lett volna: Szaakasvili már régóta játszott a nacionalista húrokon, s megígérte a két szakadár térség visszacsatolását Tbiliszi fennhatósága alá. Csak ki kellett várni, (és persze nem tétlenül), hogy túlreagáljon valamilyen dél-oszétiai tűszúrást. Ennél is nagyobb gond, hogy ebben a putyini pókerpartiban a kibicek is csapdába kerültek. Szaakasvilinek sajnos sikerült bebizonyítania, hogy a nyugati világ, de maga az egyedüli szuperhatalom Amerika is tehetetlen szemlélője lett egy kis „határállam” moszkvai móresre tanításának. Csak találgatni lehet ennek távlati következményeit.
Mégsem tanácsos azonban máris meghirdetni az új hidegháborút, amire a heti világsajtót szinte ellepő fiók Churchillek oly hajlamosak. Csinján kellene bánni a történelmi példálózással, amelyek élén persze a nyugati hatalmak 1938-as müncheni megalkuvása áll, bélyegzi is sok karosszék- stratéga mai Chamberlainnek a kevésbé harciasan reagálókat. Putyin nem Hitler, aminthogy nem is Sztálin, de még csak nem is Brezsnyev, az ő „doktrínája” inkább emlékeztet a cárokéra, mint a főtitkárokéra. S ha csak kapóra jött ürügyként emlegeti is Koszovót vagy Irakot, az ő példa statuálása inkább jelképezi az orosz hatalmi talpra állást, mint Moszkva hódító törekvéseit. Ha semmi egyébből, Bush iraki (avagy akár Brezsnyev afganisztáni) esetéből megtanulta, milyen viszontagságos a mai világban egy ország megszállása: büntetni akarta Grúziát, nem meghódítani. S nyilván elégedetten olvasta a pénteki Washington Postban, hogy a szolidaritáson túl amerikai elemzők „felelőtlen szövetségesnek” tekintik Szaakasvilit.
De nem annyira a putyini motívumokat érdemes találgatni, hanem a nyugati világ válaszlépéseit „kalibrálni”. A NATO-nak például mielőbb döntenie kell, hogy mit kezdjen az ukránokkal és grúzokkal, akiknek tagságot ígért, ám ehhez az atlanti szervezeten belül kell közös álláspontra jutni, aminek ma kevés jele van. Alighanem meg kell várni az új amerikai elnököt, mert a mostani helyére pályázók mi másban, mint a keménységben vetélkednek. Gyanúm szerint Szaakasvili akaratlanul, de talán akarva is segítette a – tapasztaltabb politikusnak számító – republikánus McCaint, akivel amúgy szoros kapcsolatokat ápolt, s aki el is látogatott párszor a Kaukázusba: egy elnökválasztáson sok szavazó feszült helyzetben kevésbé mer „újonccal” próbálkozni. Már csak az új elnöktől fogjuk megtudni – és ez majd alighanem meg is határozza világunk új szakaszát –, hogy a Fehér Házban mit és kit tekintenek „felelős szövetségesnek”.
A.J.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!