Közleményben jelentette be a Political Capital Institute a héten: támogatja a Transparency International Magyarország (TIM) kezdeményezését a közpénzeket érintő átláthatósági szabályok hatékonyabbá tételére. Lapunknak nyilatkozva a TIM ügyvezető igazgatója elmondta, a vizsgálódások szerint a rendőrségnél 50-60 ezer forintos, az önkormányzatoknál 2 és 200 ezer forint közötti megvesztegetési összegekről lehet beszélni. A Tárki vezető kutatója a határok elmosódását emlegette, az egyetemi kutató pedig azt fejtegette, hogy egy engedély kérésekor már tucatnyi közszereplő „megkenésére” van szükség. A valláskutató úgy látja, már a bibliai időkben is volt korrupció.
De honnan tudják, mekkora itt vagy másutt a korrupció? Ezt egzakt módszerrel, pontosan lehetetlen megállapítani. Még a bűnügyi statisztika is csalóka, hisz’ a korrupció a világon mindenütt jórészt rejtett – mondja. Ám ő is úgy fogalmaz: a módszerük „erősen vitatott”. A felmérések felmérésén alapul. A Gallup Intézet például tavaly arra jutott: a korrupciót illetően Magyarországon a politika, a rendőrség és az egészségügy iránt sokkal kisebb a lakosság bizalma, mint a bíróságok iránt. A megkérdezettek a rendőrségnél 50-60 ezer forintos, az önkormányzatoknál 2 és 200 ezer forint közötti megvesztegetési összegeket említettek. Régiónk más országaiban az emberek 10 százaléka vallja be: tavaly előfordult vele, hogy csúszópénzt fizetett. Magyarországon ezt legutóbb 9 százalék ismerte be – így Alexa Noémi.
Szóval száz magyarból tényleg csak kilenc?…
– Természetes jelenség a korrupció mindenütt a világon, ahol akad jószág, amihez az emberek egyenlőtlen esélyekkel juthatnak hozzá – állítja Sík Endre szociológus, a Tárki vezető kutatója. A kérdés az, hogy a megcélzott javakhoz milyen módon juthat hozzá az ember. Ha a két érdek találkozik, kialakul a korrupció, ha nem, akkor nem. Az egyik véglet, hogyha eszébe sem jut az illetőnek, hogy megkörnyékezze az adott pozíciót betöltő embert. Ahol ez a jellemző, ott mondhatjuk, hogy az a társadalmi kultúra korrupciómentes. A másik véglet, ha eszébe se jut más megoldás, mint a vesztegetés, az, hogy a „megfelelő embert” valamilyen módon „elérje”. Az ilyen társadalom viszont a velejéig korrupt és a pozíció a betöltője számára egyben fix jövedelemforrás is. Ahol nem eléggé korrupcióérzékeny a többség, ott kialakulnak a játékszabályok, amelyek mellett az ilyen kapcsolat létrejötte szinte már megbeszélést sem igényel; elég az összekacsintás, a viselkedési kódex által elfogadott „ráutaló magatartás”. Régen nálunk is gyakorta mondták, hogy „nagyon hálás lennék, ha…”, de ez ma már ódivatú; most inkább a „megtalálja a számítását” vagy a „magának is megérné” járja. S ha már a hálánál tartunk: bizony a hálapénz előre ígérve és utólag zsebbe csúsztatva is korrupció; a kettő tökéletesen összefonódott, ugyanis a hála egy érzés és nem ölt testet semmiféle javakban, előnyökben; nem „fizetőeszköz”. Megvesztegetés-e, ha a tanító néni bonbont kap a gyerekektől pedagógusnapra? Érdekes kérdés ez, hisz’ a nem pénzbeni ajándékkal is lehet korrumpálni; például ha az orvoslátogató konferenciára utaztatást ajánl fel, vagy a politikus a kampánytámogató távoli repülőútját állja. Azt hiszem, csak ha három feltétel teljesül – azaz az ajándék nem pénzbeni, kis értékű és utólagos is – akkor fogadja el a közvélemény, hogy nem korrupcióról van szó. A pedagógusnapi bonbon ilyen, de a gyémántgyűrű már nem! Csakhogy erre a szabályt senki nem fektette le, elmosódott a határ – ezért „szabad a vásár”. Azt, pedig, hogy a társadalom mennyire itatódott át az efféle hétköznapi korrupcióval, nem lehet pontosan mérni. De tudható, hogy Magyarországon a többség szavakban ellenzi a korrupciót, mégis elfogadja és megmagyarázza magának és másoknak is, hogy „mindenki csinálja”, és hogy ez „elfogadott dolog”, s „ha nem lenne, még annyira se működnének a dolgok, mint ameny-
nyire most”. Ennek az EU-átlaghoz képest nálunk sokkal elfogadóbb többségi kultúrának pedig nem lehet egy generáción belül véget vetni. A kormányzat növelje meg a lebukás kockázatát, a parlament követelje meg, hogy a képviselők is számoljanak el tételesen minden juttatásukkal. Ezek szükséges, de nem elégséges feltételek; a tömeges személetváltoztáshoz többgenerációs és egyre terjedő példamutatás is kellene…
Nos, ebben nagy a hiány – derül ki a tanulmányból, amelyet ez év tavaszán tett közzé a Budapesti Corvinus Egyetem Szociológia és Társadalompolitika Intézetének Korrupciókutató Központja. Az intézet vezetője, Szántó Zoltán a VH-nak elmondta: száznál több 2006–2007-ben sajtónyilvánosságot kapott korrupciós ügyet elemezve úgy találták, hogy a vesztegetések 62 százaléka egyszerű, kétszereplős ügylet, ám 38 százaléka már többszereplős, láncba szerveződő tranzakció-sorozat volt. A korrupciós szereplők közt vélhetően nő a csoportok és intézmények súlya – ezt a további kutatásuk vizsgálja majd. – A vesztegetés ma a megrendeléseknél, az erőforrások elosztásánál, a szabályozásnál, a vállalatok állami ellenőrzésénél is szerepet kaphat. S mindez a gazdasági életben egyre „hétköznapibb”. Egy vállalatvezető például arról számolt be – így Szántó –, hogy egy engedély kérésekor már tucatnyi közszereplő „megkenésére” van szükség, s közvetítők kínálják fel ehhez a „szolgáltatásaikat”.
– Ne gondoljuk, hogy a korrupció korunk sajátos jelensége! – mondja Gábor György vallástörténész. – A Biblia a megvesztegetés két alapvető példáját is említi az ókorból. Az Ószövetségből tudjuk meg a hamis prófétákról: őket az különbözteti meg az igaz prófétáktól, hogy „esznek az uruk asztaláról”. Magyarán: az uruk a király, ők pedig a királyi udvar tartozékai, akiket szépen megfizetnek, akik esznek az uruk asztaláról – azaz részesednek a javaiból, a jólétéből –, amiért cserébe azt várja el a tőlük a király, hogy mindig olyan próféciát mondjanak, ami rá nézve kedvező, ami neki megfelel. A hamis próféta garantáltan azt fogja mondani, amit az ő ura hallani akar. Ez pedig azért fontos, mert a próféta közvetítő Isten és az evilág között, s ha a király lefizetett – korrumpált – szolgájává válik, akkor a nép előtt azt a látszatot keltheti, mintha urának akarata lenne Isten, az égiek akarata. Az igaz próféta nem lehet korrupt; mint az Ószövetség írja: „Azt mondom, amit az Úr a számba adott”. A másik példa az Újszövetségből Júdás története. Őt szintén korrumpálták, szó szerint megvásárolták, még azt is tudjuk, hogy harminc ezüstért. Ennek a históriának az igazi tanulsága az, hogy úgyszólván mindenkit lehet korrumpálni, még Jézus legközvetlenebb tanítványai közt is találni megvesztegethetőt. Ám az ember nem tud elbújni a lelkiismerete elől. Kifizetik, megkapja a pénzét, azután öngyilkos lesz… Azt hiszem, ma is mindenki szívesen keres sok pénzt, de akit „megvásárolnak kilóra”, annak valahogy ez manapság sem eshet jól. Már ha van annyi lelkiismerete, mint Júdásnak volt…(vasvári)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!