Hogy érzi magát?

Bájos és vidám. És nagyon-nagyon eltökélt. Dísznövénykertész és női szabó – ám most éppen tollat csomagol egy rehabilitációs munkahelyen. Minimálbérért. De munkaidő-kedvezménnyel és jó szóval is segítik abban, hogy a szeptember elején startoló Pekingi Paralimpiai Játékokon jól szerepeljen.
– Kerekes székes vívóként szerzett kvótát, csapatban és egyéniben is szép eredményekkel dicsekedhet…
– De nem dicsekszem. Csak örülök és készülök. Hatodik éve vívok újra komolyan, kell is, hogy jöjjenek az eredmények! A Marczibányi téri mozgássérült iskolába jártam régen, s csak úgy játszadoztam egy kiskéssel – akkor hívták fel a figyelmemet arra a felhívásra, amely a falon függött, hogy kerekes székes vívókat keresnek. Kipróbáltam, szerettem, ment is, de aztán sajnos vívás helyett inkább vívódtam… Abbahagytam, éppen a ’93-as Világkupa előtt. Egy fiú miatt… De két éve Dani Gyöngyivel, Jurák Andival és Krajnyák Zsuzsával már bronzérmet szereztem, az idei madridi Eb után is azt mondhattuk magunknak: „Szép volt, lányok!” A párizsi kvalifikációs versenyhez a munkahelyem gyűjtött össze 150 ezer forintot, hogy kiutazhassak… A főnök asszony, Kékesi Anna egy tünemény! Heten megyünk Pekingbe, négy lány és három fiú – egyikük Szekeres Pál, a magyar sport egyik legnagyobb egyénisége. Ő indított el újra ezen az úton, rengeteget segített… Pali mondta azt is: „Nem azért születtél meg, hogy tönkremenj és boldogtalan légy”… Azóta jó az életem, amióta megint a kezemben a penge. A vívás lényege, hogy fejben kész legyél, és tudd, jobb vagy, mint az ellenfél… Az edzőmnek, László Dezsőnek és Kogon Mihálynak, a Mozgáskorlátozottak Marczibányi téri Otthona igazgatójának köszönhetem, hogy amikor gödörben voltam, ideig-óráig ott, a Marczin kaptam ideiglenesen helyet, aztán albérletet, végül általuk jutottam Újpesten egy kis önkormányzati lakáshoz. Nagyon jó érzés, hogy saját otthonom van, mert állami gondozottként nőttem fel, intézetből intézetbe kerülve…
– Nem sokkal azután, hogy beszélgetni kezdtünk, egyszer csak azt mondta, nem volt szokványos gyermekkorom…
– Hát nem is. Kemény élet az állami gondozottság, különösen egy mozgássérültnek. A bal lábam születési rendellenességéhez még daganat is társult. Négy éves voltam, amikor amputálták. A anyámat, aki világra hozott, két éve ismertem meg. Méghozzá úgy, hogy a legidősebb öcsém, András megkereste. A bőröm színe miatt soha nem éreztették velem, hogy „hátrányos helyzetű” lennék, annál inkább a lábam miatt. A gyerekek kegyetlenek tudnak lenni. Ellöktek, felküldtek az emeletes ágy tetejére, gólyalábúnak csúfoltak. De ma már alig bicegek! Nem szívesen latolgatom az esélyeimet. Jó lenne dobogósnak lenni. De a kínaiak hazai pályán vívnak… Az ember lánya mindent megtesz azért, hogy minél eredményesebben szerepeljen, de a sport olyan, hogy semmire sincs garancia. Ahogy Engelhardt Kati úszó, aki már az ötödik(!) paralimpiájára készül, a triunfo.hu internetes parasport hírmagazinnak mondta, a sportban az a biztos, amikor hazafelé jössz a repülőgépen, mert akkor már biztos, hogy kijutottál, részt vettél és megszerezted az eredményed is, ami visszavonhatatlanul a tied. Ebben segít a K&H egymillió forintos támogatása, amit zsűri ítélt meg nekem. Hárman kaptuk meg: két olimpikon, Varga Gabriella vívó és Máté Gábor atléta. Értük, s minden magyarért szurkolok most! Jogosítványt szeretnék, és venni egy kis használt autót… Azzal azért könnyebben tudnék majd eljutni mindenhová.

(gündisch)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!