Mese a gyíkról és a skorpióról

Nem mintha ezt némely belpolitikai fordulatok láttán nem lehetne elmesélni. Nekem mindenesetre mindannyiszor eszembe jut, valahányszor valamelyik szabad demokrata vezető „ultimátumnak” beillő fejtegetésekbe kezd arról, hogy nagyon kössék fel a gatyájukat a szocialisták, ha meg akarják kapni a költségvetési szavazáskor a liberális képviselők voksát. S noha sejtem, hogy a lehangolóan meghasonlott SZDSZ politikusai elsősorban egymásnak próbálják bizonygatni karakánságukat, ettől még az oktalan – és a mesét felidézően – öngyilkos fenyegetőzés politikailag haszontalan. Hiszen semmi sem károsabb egy politikusnak és pártnak, mint önmagát meggondolatlan retorikával beszorítani olyan zsákutcába, amelyből tekintélyveszteség nélkül nem lehet kihátrálni. Minél harciasabban kötik az ebet a karóhoz, annál nehezebb a kompromisszumhoz múlhatatlanul szükséges engedményeket megtenni.
Pókerben is csak ritkán lehet kis lapokkal sikeresen blöffölni, demokráciában szinte lehetetlen, mivel a partnerek és kibicek – a közvélemény-kutatások és a szabad sajtó jóvoltából – egyaránt belelátnak a kártyákba. Hogyne, szabad fütyölni a sötét erdőben, sőt fontos is a saját tábor önbizalmának megőrzéséhez, ám politikai játszmákat építeni öncsalásra végzetes lehet. Kivált akkor, ha tanácsos lenne ellenállni szirénhangok csábításának.
S azok korántsem csak a politika haszonleső túloldaláról hallatszanak. Némely liberális publicisták máris egyre buzgóbbak az – átálláshoz nélkülözhetetlen – szerecsenmosdatásban. Orbán arról beszélt, amit mi mindig is mondtunk – lelkendezett egyikük a Kéri-körből kiszivárgott elképzelések láttán. Ugyanő most azt nyugtázta elégedetten, hogy „az orosz agresszió elítélése ezúttal is a Fideszre maradt”. Egy kollégája a minap felfedezte a nagyobbik ellenzéki párt populista retorikája mögött megbújó – és liberális szívet megdobogtató – államleépítési szándékot is, bár ez a Kolumbuszénál is nagyobb teljesítmény, hiszen csupán egy új keletű és aligha a sziréntaktikától független ellenretorikával lehet bizonyítani. Az immár nyíltan jobboldali exliberális a napokban azzal dicsekedett, hogy neki is része volt az 1998 tavaszi hasonló átcsábítás sikerében, abban, hogy a dunai erőmű körül (a választások előtt) felújult vitában összeállt a hajdani ellenzéki kerekasztal. Szó se róla, hogy a jobboldalon (nem igazán bizonyítottan) Leninnek tulajdonított kifejezéssel éljek: Orbán alighanem továbbra is számíthat a „hasznos idiótákra”.
Pedig többet ezúttal sem ígérhet, mint ameny-
nyit a Fidesz padsoraiban vegetáló korábbi „megélhetési politikusoknak”. Mivel egy előre hozott választás most valószínűleg a Fidesz abszolút, ha nem is kétharmados győzelmét hozná, bájmosolyára csakis addig számíthatnak az önmagukat áltatók (és aztán pályázhatnak a vezéri hála Torgyán-díjára). Még ha bejutna is a parlamentbe egy kis párt, ami a politika polarizáltsága folytán a korábbinál is kétségesebb (az SZDSZ például aligha számíthatna ebben az esetben szocialisták listás szavazatára), ott a biztos súlytalanság várna rá. S szabadjon abban kételkednem, hogy a liberális párt szavazótáborának zöme megbocsátaná a jobboldal beengedését a hatalomba: most éppenséggel a szocialisták számíthatnának az ő voksaikra. Hiszen egy jobboldali kurzust leghamarabb a liberális értelmiség sínylene meg. Ezért kockáztattam meg már tavaly ilyenkor, az akkori koalíciós huzakodáskor, hogy a liberálisok valójában aközött választhatnak: belülről, avagy kívülről támogatják a kormányt. Persze a skorpió stratégiája változatlan lehetőség.
Amúgy a kis párti megfontolásnak az MDF-et is vezérelnie kellene, mert annak elnök asszonya is fütyörészik az erdőben. Most ugyanis nekik sem lehet érdekük az előre hozott választás és vele az egyedül is kormányzásra képes Fidesz-többség, amelynek rájuk sem lenne szüksége (viszont hatalmi helyzetben még inkább próbálkozhatna, nem először, szalámitaktikájával). Az MDF előtt akkor nyílhat meg az út ismét nagy párttá válni, ha a jobboldaliak számára végképp bebizonyosodik az orbáni politika kudarca. Hogy ez 2010-ben bekövetkezhet, azt nem merném megjósolni (bár én korántsem tartom kizártnak), ám egy előre hozott választáson már biztosan nem. Ki időt nyer, életet nyer – tartották már a rómaiak is, s ez most kormánypártra és két kis ellenzékire egyaránt áll.
S ha normális ország volnánk, akár csak annyira, mint a cseheké, ahol már kipróbáltak mindenféle koalíciós változatot, akkor az SZDSZ-nek bizony ügyelnie kellene arra is, hogy a szocialisták akár az MDF koalíciós vagy csupán külső támogatásával is kihúzhatják a ciklus végéig. Lévén e pártnak is elemi érdeke elkerülni önmaga feleslegessé tételét egy korai Fidesz-győzelemmel. Hagyjuk a jobboldaliság számonkérését: egy párt attól önálló, hogy a saját érdekeit képviseli, s nem az adott politikai oldalét úgy általában (azt mindig azok szokták kisajátítani, akik persze a maguk érdekét szeretnék érvényesíteni). Egy demokratikus párt bármelyik másiknak a partnere lehet, s bár az MDF-esek is szidják a szocialistákat, nem követték a Fidesz makacs próbálkozását a (többször is a demokráciát kormányzó) nagy párt „diszkvalifikálására”. S attól végképp felesleges tartaniuk, hogy mit zúdítanak rájuk a jobboldali médiában, mert a százegyedik kiátkozás már nem oszt nem szoroz.
Miközben folyik a találgatás a kisebbségi kormányzás fennmaradásának esélyeiről, s a liberálisok vészesen kezdenek beleszeretni – megjósolhatóan kérészéletű – (a politikában nincs rá tapintatosabb szó) zsarolási pozíciójukba, mit sem látszva törődni a skorpió sorsával, a háttérben egy igazi, valóban sorsdöntő vita zajlik. Az adótanácsadók minapi elképzelései jelezték, hogy kritikus ponthoz értünk: komoly erők próbálnák meglendíteni a gazdaságot a társadalom alsó felének rovására és a felsőnek kedvezve. Ezermilliárdos adócsökkentési tervük nyilvánvalóan megvalósíthatatlan hasonló méretű állami (elsősorban szociális) kiadáscsökkentés nélkül, s ezt akként szeretnék rátukmálni a kormányra, hogy úgyis sok „nem rászoruló” élvez szociális támogatást. Imádom, amikor tehetős emberek szigorúan a szegények körmére néznek: ők, ellentétben a tőkebirtokosokkal, hogy jönnek ahhoz, hogy ügyeskedjenek?! Mindez persze a gazdaság fellendítésének egyedüli receptjeként hangzik, de akik – sok liberálishoz hasonlóan – még mindig nem a problémamegoldó, hanem a problémát okozó állam (Nyugaton már a jobboldali kormányok által is elavulttá tett) tételében hisznek, azoknak ez nyilván tetszik. S boldoggá teszi őket, ha Orbán is hagyja embereit ilyen húrokat pengetni, sőt (nem igazán sikeres) kádári kacsingatását olykor ezzel váltja fel. Elárulva ezzel az akármikor megtartandó választások igazi tétjét.
S ez kínálhatja a szocialisták esélyét is. Egy baloldali párt nem engedheti a társadalmi egyensúly ilyen elbillentését – bármennyire jól hangzó, csak éppen be nem bizonyosodott – „államleépítő” szólamokkal (a „hosszú távon ez a jó a szegényebbeknek is” reagani, thatcheri jelszavát a jövedelemalakulás tényei nem igazolták, ellenkezőleg). S még korai volna megvonni a kíméletlen szomszédsági szociálpolitikák mérlegét, de a gazdaságiét
sem. A kritikus tőkevonzó képességben hazánk két évtized múltán sem szorult hátra, s ha nem hagyjuk – politikai vagy szociális okokból – megbillenni a társadalmi egyensúlyt, nem is fog. Ezt bízvást képviselhetik a szocialisták a következő választásokon, s nem is lenne baj, ha a liberálisok utáni ácsingózásában Orbán kellő időben térítené vissza baloldalra azokat, akik kétszer is meggátolták a hatalomba való visszatérését, s akik netán feledni kezdték kormányzásának kedvezését a tehetősek javára.

Avar János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!