Távkapcsoló

Augusztus 20-án bemutatták végre A Társulat jubileumi István, a király előadását, melyre egy évig készültek a tehetségkutatón kiválogatott szereplők és segítőik. Eközben a Duna Tv a régi István, a király filmet vetítette egyidejűleg, mintegy kontrasztként, vagy csak mert végre egyszer ők adhatták le az István-napon évtizedek óta kötelező műsorszámot. A Társulat előadását mintha a Jézus Krisztus Szupersztárba oltották volna, farmeres-pólós fiatalok jöttek eljátszani valami nagyon magasztosat, és a végén a jelmezeket levetve civilben, haverkodva hagyták el a színpadot, mint valami pszichodráma szakkör után.

Az én szememben nem sikerült sem megszentségteleníteni, sem felülmúlni a mindenki által rogyásig hallgatott és énekelt, emiatt kissé már közhelyes eredeti művet. Bár a fiatalok közt akadtak igen csiszolt, képzett hangok és ígéretes alakítások is, mégsem éreztem azt az őserőt, amit 25 éve az akkor még félprofi énekesekben, színészekben. A technika ma fényévekkel jobb, mint negyed százada, mégsem torzított eléggé a gitár, Szörényi és Bródy magával ragadó beugróit leszámítva hol színtelen, hol meg túl mesterkélt volt a hangzás. Bár a felvétel helyszíne itt is szabadtérnek látszott, hiányzott a Király-domb vadromantikája, folyton belógott valahol a képbe egy színpadcsücsök.

Mivel művészi mondandót nem véltem felfedezni mögötte, leginkább nem értettem, hogy a pitlikbe került A társulat Istvánjának fejére a Szent Korona, melynek az ő korában még csak a teteje volt, sőt, ekkor még az sem nála, és végül III. Béla uralkodása alatt rakták így össze. Ráadásul ferde kereszttel – ez meg valamikor a XVII. században ferdült el. És mi a lyukas butykosnak kellett lejátszani az előadás végén a Himnuszt, vagy mindegy az a nyolc évszázad különbség, csak magyar történelem legyen? A magyar tévék zöme így gondolta, a dupla dózis István, a király mellett az M2 a Bánk bánt vetítette, az ATV még A kőszívű ember fiait is előbányászta, csak historikus legyen, és lehetőleg minél inkább balsors szaggatta, vérzivatar öntözte, hadd ünnepeljünk egyszer végre önfeledten, vidáman. Persze azt mégsem mutathatták be, hogy „Mohácsnál győzni fogunk, Dózsa lesz György királyunk, Nagyhatalom századokon át. Rákóczi világot hódít, Kossuthtal valóra válik a Duna-menti Köztársaság” – ahogy Torda énekli…

A tűzijátéknál sem úsztuk meg a történelemórát. Az M1 nem tudta eldönteni, hogy táncot adjon, vagy az állami ünnepséget. A Lánchíd előtti színpadon ugrabugráló szitytyák mögött úgy lövelltek ki a tűzijátékcsóvák, mintha legalábbis a magyarok tüzes nyilai lennének. Már majdnem hiányzott Nagy György kommentárja a fölöttébb művészi, nemzeti történelmünket szimbolizáló képekről és népi motívumokkal tűzdelt zenéről. De legalább valami újat próbált a köztévé, ha már a versenyt fel nem vehette a kétszáz kameraállásból teljes spektrumú képekkel és szupersztereó hangzással közvetítő RTL Klubbal, melyen az otthonmaradtak java zavartalanul (tánc nélkül) nézte a mulatságot.

A tűzijátékról a TV2 az idén lemondott, és az esélytelenek nyugalmával sugárzott egy C-kategóriás mozit, miután tavaly fergeteges és bődületes közvetítésükön Nacsa Olivér és Jakupcsek Gabriella végig ilyen értelmesen beszélgettek: „– Az összes ugyan összeköttetésben. Most jön a cilinderbomba. – Te megismered, melyik a cilinderbomba? Az idén nagyon koncentrál. Egyébként fantasztikus, mert teljesen. – Gyönyörű egyébként, de. – De érted? – Szóval azt kommentálni, hogy gyönyörű, hát azon túl, hát, ami. – Na de ezt pró-
báld meg! Azt a nehéz kommentálni.” Jakupcsekékhez hasonlóan az idén én maradtam le a tűzijáték végéről a nagy oda-vissza kapcsolgatásban. Ez volt az este egyik legvidámabb, bár korántsem történelmi pillanata.

Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!