Az állampolgár jobbára nem örül az ilyen küldeményeknek, kivált, ha a szigorú APEH-től kapja. A minap tehát az állampolgár – nevezzük X. Y.-nak – félve vette kézbe a levelet, majd többször elolvasta az első mondatot, amely így hangzott: „X. Y. adózót 0 Ft, azaz Nulla forint visszterhes vagyonátruházási illeték, mindösszesen 0 Ft, azaz Nulla forint illeték, ebből 0 Ft, azaz Nulla forint visszterhes vagyonátruházási illetékelőleg, mindösszesen 0 Ft, azaz Nulla forint illetékelőleg fizetési kötelezettség terheli.”
Ugye, milyen szép? Ilyen nyakatekert, szép nyelvünket szinte megerőszakoló mondatot ritkán olvashatunk. És most szándékosan nem azt rovom föl a magas hivatalnak, hogy a sok 0 forint emlegetése után úgy tesz, mintha súlyos pénzeket kellene leperkálnia a címzettnek, tehát lehet fellebbezni, s a fellebbezés illetékköteles stb., hanem azt, hogy az előzőhöz hasonló mondat förmedvény nem az egyetlen ebben a hivatalos értesítésben, amelyből végül az derül ki, hogy a vagyonszerzőt semmilyen fizetési kötelezettség nem terheli, mert új ingatlanának értéke nem éri el a megadott határt. Vajon szakszerűen, ám közérthetően és anyanyelvünk elemi szabályait figyelembe véve, nem lehetne ezt megfogalmazni? A kérdés messzebbre vezet. A helyesírási szabályok, a világos mondatszerkesztés, a közérthető közlés miért nem társadalmi kérdés, miért nem közügy idehaza? Emlékszem francia és német írásreformokra, vetélkedőkre, tévéműsorokra, amelyeknek a középpontjában az ottani anyanyelvi kultúra állt, és amelyeket igen nagy népszerűség, valódi közérdeklődés kísért. Idehaza mintha a fentebb idézett mondatnyomoroncok vennék át a hatalmat a hivatali nyelvben, pedig Kazinczy óta tudjuk, hogy a nyelv „a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője.”
Könyörgöm, talán mégsem ilyen a mi nemzeti lelkünk. Vagy tévednék?
(mj)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!