Lejárni készült az autónk műszaki érvényességi vizsgája. Erről hetekkel korábban értesített az okmányiroda, majd a márkaszerviz, melyben nemrég átnézték a kocsit. Ennél talán már csak az lett volna hatásosabb emlékeztető, ha a retinámra tetoválják a lejárat dátumát. Kértem árajánlatot a vizsgára a helyi (Buda környéki kistelepülés) autószerelő-műhelytől és a márkaszerviztől is, melyben épp kétszer annyiba került volna a vizsga, mint a helyi szakinál. Azon gondolkodtam, biztos csak az viszi márkaszervizbe a kocsiját, akinek zsákokban áll a pénze, vagy céges autója van, és a cég sem az övé, így más bögyölőjével verheti a csalánt. No meg az olyan maflák, mint én, akik azt hitték, hogy a „hatvanezres szerviz” azt jelenti, ennyi kilométer, nem pedig forint.
Újsütetű lokálpatriótaként, de még inkább a márkaszerviz árfolyamától fázva bevállaltam a helyi kisiparost, akiről őslakos ismerőseim többször is megjegyezték, milyen „korrekt”. Az már csak utólag tűnt fel, hogy olyan összefügésben, miszerint nem buktatta meg autójukat a vizsgán, holott nem stimmelt az alvázszám. Egy helyi vontatós kész legendát mesélt az autószerelő kisiparosról, akivel együtt kezdték, és lám, most már hogy kinőtte magát, mekkora műhelyt épített a főút mellé, micsoda sikeres ember, míg ő csak a vontatósságig vitte ezalatt…
Mikor elkészült az autó, kérték az előre megalkudott pénzt, a vizsgáról pedig kaptam egy paksamétányi papírt. De volt még egy apró javítás, amiért plusz háromezer forintot számoltak fel. Egy ideje már elszoktam attól, hogy ha fizetek valahol, csak odaadom a pénzt és mehetek isten hírével. Illik megvárni a blokkot is, ha már a pénztáros fárad vele. De itt hiába vártam. Mikor szóvá tettem, sértődötten förmedt rám a munkafelvételnél ülő három grácia, hogy ha számlát is kérek, az sokkal drágább lesz! (Vajon a tulajt is átverik? Saját zsebre dolgoznak?) És különben is, még a legelején megkérdezték, akarok-e áfás számlát, én meg azt mondtam, nem (azt hittem, van egyszerű bizonylat is). Nem csak a becstelenség nyugtalanított, amibe belerángattak, de ha bármi történik a kocsival, hogy a rákba bizonyítom, hogy itt szerelték? Hát ezért volt ennyire olcsó a vizsga – raktam össze a képet. És ezért vitte ennyire ez az ember – tettem hozzá magamban keserűen. Szívesen feljelenteném az adóhatóságnál, de kultúrember mégsem tesz ilyet, még ha a közteherviselés igazságossága is a tét.
Egy hónapja járt nálunk egy másik középkorú helyi kisiparos, üveget cserélt, számlát nem adott. Még ő sápítozott nekünk, hogy ha befizetné az adót meg a járulékot, éhen is halna, és inkább azokat kéne elővenni, akik milliomosok és minimálbérre vannak bejelentve. (De ők legalább be vannak jelentve, khm.) A mosógépszerelőt már inkább ki sem hívom, mert fizikai rosszullét környékez, ha azzal az oktondi vigyorral a képén a zsebébe gyűri az ezreseket, én hülye meg a havi fizetésemnek csaknem a felét egy életen át visszaadom a közösbe, hogy az ilyen potyautasoknak is legyen nyugdíja, egészségbiztosítása.
A napokban olvastam egy felmérést, melyet a GfK készített a Wall Street Journal Europe felkérésére arról, milyen szakmák képviselőiben (nem) bíznak az emberek. Nem meglepő, hogy a politikusokban bíznak a legkevésbé az európaiak, ám az autószerelő az első húszban nincs is benne. Pedig bizalmi állás, akárcsak a nőgyógyászé, és a magyarok 86 százaléka bízik az orvosokban, holott többnyire ők sem adnak számlát. Érdekes ez a kettős mérce, hogy képesek vagyunk elhinni: attól még, hogy valaki emberileg nem korrekt, szakmailag majd az lesz, és helyes diagnózist ad…
Bálint Orsolya
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!