A népszerű slágerben, de csakis ott legalább elhangzik, mint lehetőség: „lehet, hogy én”, ám erre közéletünkben nem érdemes számítani. Ha a felelősség áthárításáért, mások hibáztatásáért is járnának olimpiai érmek, mi aligha maradnánk le a dobogóról. Ami különben éppen a soros bűnbakkeresés területén, a sportban a leginkább visszás, ha úgy tetszik, nem sportszerű. Még akkor sem, ha a mai világban egyre kevésbé divat a fair play, kivált nem az olimpián, ahol – rácáfolva szegény naiv Coubertin báróra – dehogyis a részvétel, hanem csakis a győzelem a fontos. De mi mást is várhatnánk, ha egyszer a legjobbakat akartuk versenyeztetni, és így meg kellett nyitni a kaput a hivatásos sportolók előtt: egy nyertes világsztár két lábon járó reklám, vagyis üzlet, tömérdek pénz, amelyből korántsem neki jut a nagyja. S ezért a jópofa mondásairól elhíresült amerikai baseball edzőnek van igaza: a győzelem nem minden, hanem – az egyetlen dolog!
Megmagyarázni tehát mindig a kudarcot kell, meg is kezdődött a körkörös ujjal mutogatás. Meglehetősen ízléstelenül éppen – a győztesekkel jobb napokban együtt sütkérező – sportvezetők kezdték, nyilván a legjobb védekezés a támadás ősi elvét követve. S mivel az internetes fórumok buzgómócsingjait
még ők sem előzhették meg, a nagy nemzeti bűnbakkeresés hozzászólásaikból sejthetően perceken belül beleilleszkedik a nagyobbik ellenzéki párt amúgy évek óta folytatott és a ifjúsági tagozata által immár „hivatalossá” tett „Gyurcsány a hibás” kampányába.
Kevés ilyen kitartó – hosszú évek óta folyó – módszeres és szívós negatív kampányt ismer a politika. Azóta tart lankadatlanul, amióta a jelenlegi kormányfő miniszterként a közéleti porondra lépett. Akár azt is mondhatnók, hogy a Fidesz vezetőinek – és vélhetőleg vezérének – politikai szimatát dicséri e „célszemély” korai kiszemelése, ami Gyurcsánynak voltaképpen hízeleghet is. Azt már csak gyanítani lehet, hogy e kampány vitathatalan elvadulásába személyes ellenszenv is belejátszik, legalább a két és fél évvel ezelőtti választási tévévita óta. Holott a világpolitikában az ilyesmit rosszallólag tartják számon, mostanság Putyinnak sok kommentátor rója fel, hogy amolyan vendettája van a (neki állítólag beolvasó) grúz elnökkel szemben.
Miként a sport üzletté válásán, azon sincs mit csodálkozni, hogy a demokratikus csatározások leghatásosabb fegyverévé mindenütt a negatív kampány vált. Még akkor is, ha minden választás után hallani a fogadkozásokat, hogy ennek nem szabadna többet előfordulnia, ez a kölcsönös ócsárlás mindannyiunkat lejárat, legközelebb nem fogjuk hagyni. S aztán a következő választási harcban megint megpróbálkoznak a másik lejáratásával, sajnos egyre durvább fogásokkal, noha azok gyakran politikai bumeránggá válnak. S éppen ez a kulcskérdés: mikor lépi át a negatív kampány azt a határt, amelyen túl már alkalmazójára üt vissza?
Mert eddig a pontig sajnos rendre eléri célját, ezért is fanyalodnak rá, többnyire elsősorban azok, akik vesztüket érzik. Mivel az amerikai politika fogásait az európaiak is – eleinte ugyan fanyalogva – előbb-utóbb átveszik, a tanulságokat is leginkább az óceánon túli kampányok kínálják. Ott kétségtelenül szinte művészi fokra fejlesztették az ellenfél lejáratását. De pontosan ennek a tökélynek a tükrében válnak kifejezetten nevetségessé a melléfogások, a lejáratási túlbuzgóság kétbalkezessége. Nem csoda, ha a szenvedő fél tábora leginkább akként igyekszik védekezni, hogy siet túl durvának, s ezért alantasnak bélyegezni a (hajdani hidegháborús zsargont használva) „túlgyilkoló” negatív kampányt.
Ezen a nyáron a felmérésekben hátul, de nem végzetesen lemaradva kullogó republikánus elnökjelölt, McCain csapata jó érzékkel csapott le Obama világkörüli útjának európai szakaszára, főleg a látványos, több százezres berlini gyűlésre. A demokrata jelöltvárományos emberei azzal próbálták kiegyenlíteni Obama tapasztaltsági hátrányát, hogy kvázi elnökként ünnepeltette magát ott, ahol egykor Kennedy és Reagan szónokolt felejthetetlenül. S ebből lett a baj: sok amerikait bosszantott, hogy a még meg nem választott politikus mintegy megelőlegezte győzelmét (még akkor is, ha a hívek minden helyi kampánygyűlésen azzal mutatják be a soros jelöltet: „az Egyesült Államok következő elnöke”, s ezt mindenki természetesnek veszi). McCain sietve rájátszott e negatív érzelmekre: tévéhirdetéseiben azóta változatos, enyhén gúnyolódó formában Obamát holmi celebként, de nem országvezetésre alkalmas komoly emberként mutatja be. S hiába robbant ki – a demokrata védelmében, persze – a nagy vita, vajon illik-e Paris Hiltonnal együtt emlegetni a másik nagy párt elnökjelöltjét, a fogás bevált: jellemzően immár kizárólag republikánus tévéreklámban tűnik fel a berlini gyűlés, a demokraták „eltüntették”.
S ebből levonható a következtetés: hatásos negatív kampányt csakis létező negatív érzelmekre számítva és alapozva lehet, érdemes csinálni. Mintegy felerősítve az emberek gyanakvását a kipécézett politikussal szemben. A brit toryk egyaránt – a szó szoros értelmében – mumus próbáltak csinálni a két munkáspárti kormányfőjelöltből, de ami 1992-ben Kinnock esetében bejött, az öt évre rá Blairrel szemben kiagyalóira ütött vissza (az őt ördögszeműnek feltűntető plakátot, miután kiszivárgott, már be sem merték vetni). Voltaképpen olyan ez, mint a karikatúra: amennyiben a meglévő vonásokat túlozza el, akkor találó, ha pusztán torzképet próbál adni, legyintünk rá.
Csakhogy a saját tábor elvakultjai nem érik be holmi ironikus karikatúrával, hiszen ők az ellenfél, pláne ellenség torzképét látják. Márpedig a mi jobboldali médiánk, kevés kivétellel, szinte már hihetetlen torzképet festett a kormányfőről (és mellesleg az ország állapotairól is). Nem csoda, ha azok, akik beállítottságuknál fogva e sajtónak hisznek, olykor már nehezen türtőztetik magukat, legszívesebben nekirontanának a „hatalomnak”, amely kifejezést e média előszeretettel használja a demokratikusan választott kormányzatra, kicsiholni vágyván pártállami ellenzéki érzelmeket. S ezzel valójában az ellenzéki párt kerül ördögi körbe (ráadásul újabban a palackból botorul kieresztett szélsőjobb szellemtől is szorongatva): jószerivel már nem is fanyalodhat mérsékelt – és akként tárgyilagos – kritikára, minimum ócsárolnia kell, de néha egyenesen gyalázkodni is. Szórakoztató példája volt ennek a csapdának pénteken az alelnöknő erőlködése, hogy a szocialisták nyakába varrja a gyöngyösi fiaskót, az indiai gyárépítők visszakozását a Fidesz kezdeményezte népszavazás láttán: a szokott szóhasználat járszalagján olyan megfogalmazásokat használt, amelyeket a szombati jobboldali lapok (sőt a párt honlapja) sem tartottak tanácsosnak közölni, csak a tévéhíradókban lehetett „elkapni”.
Máris többen gyanítják, hogy a „Gyurcsány a hibás” plakátkampány ugyanúgy visszaüthet, mint a választási harcban a „Rosszabbul élünk” plakátok. Balszerencséjükre az olimpiai bűnbakkeresés sportja is lebírhatatlanul csábító. Holott józan ember szidhatja ugyan a kormányfőt sok mindenért, de mindenért persze nem. Hajdan az egyiptomi Nasszer tökéletesen ráérzett e paradoxonra: az elvesztett hatnapos háború végén sietett a tévében közölni, hogy mindenért ő a hibás, mire százezrek rohantak az utcára, akik elkeseredésükben is tudták, hogy mindenért mégsem. Nem vitás, a választások utáni kényszerű megszorítások ügyetlen tálalásával (és persze őszödi beszédének meggondolatlan szóhasználatával), Gyurcsány alaposan megkönnyítette ellenfelei dolgát. De a jelek arra vallanak, hogy azok immár képtelenek magukat visszafogni, noha a kevesebb e téren is több lenne. Történetesen az olimpia esetében most üt viszsza, hogy az ellenzéki párt egyik prominense sietett (érthetően és vívóhoz illően) „elővágni”, de maga az eddigi negatív kampány – és annak hatása a hívekre – sem tűr lankadást. Leküzdhetetlen a kísértés meglovagolni a nemzeti csalódottságot, s teleplakátolni az országot azzal, hogy – értelemszerűen immár az olimpiai kudarcokért is – „Gyurcsány a hibás”. De ahogy ebből következően a mégis megszerzett érmek, helyezések viszont a – természetesen azokban aligha részes – kormányfőnek kedveznek, még inkább „neki fütyöl” majd minden átadott híd, autópálya, nyugdíj és béremelés, egyszóval abból is – minden. Az akár csupán lassan javuló helyzetben is megfogyatkoznak a bűnbakkeresők. S éppen a túlzásba vitt negatív értékeli majd fel a legcsekélyebb eredményt is.
Avar János
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!