Kommentár - A második ember

Valaha, amikor az amerikai konvenciókon az elnökjelöltek tábora még valóban összecsapott és politikailag izgalmasabb volt egy szovjet pártkongresszusnál, amelytől manapság csupán látványosságában tér el, de nem a biztos kiválasztott megkoronázásban, az alelnökjelölt személye is csak azután vált ismertté (rendszerint a legyőzött vetélytársak közül), amikor a küzdelem eldőlt. Ilyen luxust, holmi demokratikus összecsapásokat a médiavilágban már egyik párt sem engedhet meg magának (az is politikai megfontolású kegynek számít, hogy Hillary Clintonra formálisan lehet majd voksolni, ám tőle elvárják: e jelképes szavazás után tüstént „engedje át” küldötteit Obamának). Így aztán a még nem is hivatalos demokrata elnökjelölt már a szombati lapzártánk idején bemutatta kiszemeltjét a második ember posztjára.

Korábban persze maga az alenökség sem ért (a tisztség egyik betöltője szerint) többet „egy hordó meleg köpésnél”. De amint a tálca utolsó szendvicsére, e posztra is mindig akadt jelölt, akit minden – egészen a múlt század hetvenes éveiig tartó – mellőzöttsége ellenére az éltetett, hogy főnöke – meghalhat. Hogy szó szerint egy szívdobbanásra van az elnökségtől, s jó néhány tartaléknak be is vált a számítása: csak az utolsó száz évben így jutott be az ovális irodába az első Roosevelt, s lett államfő a második halálakor Truman, Kennedy meggyilkolását követően Johnson, Nixon lemondása után Ford. Viszont az idősebbik Bush lett másfél évszázad múltán az első második ember, aki alelnökként képes volt megnyerni az elnökválasztást (nyolc éve Gore is vesztett).

Először Carter vonta be a kormányzásba is alelnökét, s ez immár gyakorlattá vált, olyannyira, hogy a mostani másodikat, Cheneyt sokan az ifjabbik Bush főnökének tartják. Miáltal a poszt is súlyossá vált, már nemcsak külföldi temetésekre küldik az alelnököt (bár Bush papát háromszor is a soros szovjet pártfőtitkár búcsúztatására). S a tapasztalatlansága miatt bírált Obamának alighanem éppen ezért kellett kiválasztania egy világpolitikában jártas személyt. Nem mintha a szavazókat novemberben kimutathatóan befolyásolná a második ember kiléte (a papa Bush alelnöke, Quayle köznevetség tárgya lett és maradt elszólásaival, míg Bidennek a humorát méltányolják). Számít viszont, hogy az alelnökjelölt kiszemelése mit árul el az elnökjelöltről, s mennyire megnyugtató páros hatását keltik. S nem árt, ha a második a saját államának elektorait képes „szállítani” (ahogy Johnson Texast). Kis államocska szenátoraként Biden mellett legfeljebb a tőszomszédsági (és novemberben kritikusnak számító) Pennsylvania jöhet szóba, ám az is a latba esik, hogy katolikus és hatvanas éveiben jár, s ez ugye két nagy szavazótáborra hathat.

Nem kevés szól azonban ellene is: a „változás” jelszavával oly sikeres és a washingtoni bennfenteseket ostorozó Obama maga mellé vette az egyik legbennfentesebb capitoliumi politikust, aki ráadásul megszavazta az iraki háborút. De talán ennél is kockázatosabb volt a döntés Biden híresen nagy szája okán: ama kevesek egyike Washingtonban, aki olykor ki is mondja, amit gondol. Például pár hónapja, még elnökjelöltként egy tévévitában azt, hogy Obama egyelőre nem érett az elnökségre, McCain viszont a túloldal legjobb választása. Három órával a szombati hír után a republikánusok már fel is tették a képernyőkre ezeket a kampánymondatokat.

A.J