„Nyár elején elkezdett feltöltődni a társaság, jöttünk jó páran újak, bár még konkrét elképzelések nélkül. A felszerelés szegényes volt, a régiek közül pár embernek volt vállvédője, sisakja, folyton cserélgettük egymás között. És persze jöttek a »tatabányai dobálgatós srácok«. Mi csak így hívtuk egymás közt azokat, akikről egy véletlen folytán szereztünk tudomást, amikor a felsőgallai focipályát mentünk megnézni. Azóta már ők is a csapat elválaszthatatlan tagjai.” Ez a bejegyzés a Tatai Tömegsport és Tájfutó Honvéd Sportegyesülethez legutóbb, mostanság csatlakozott Mustang Amerikai Football csapattól származik. Tata polgármestere, Michl József büszke lehet arra, hogy a Mészáros Károly–Horváth János–Róth Balázs alkotta elnökség figyel a részletekre.
Jó, Tata város. Még ha nem is túl nagy. De a „láb mindig kéznél van” – mint ahogy a tatai egyesület mottója is szól. Kisebb nála Körmend, ahol éppen ma 132(!) alkalmi csapattal streetball-, utcai kosárlabda-fesztivál van – immár a sokadik, s az egyik legnagyobb hazai tömegsportrendezvény. De Letenyén is ma van a nagy Zala megyei vándor-tömegsportnap, amit minden esztendőben másutt tartanak asztalitenisszel, kerékpározással, lövészettel, női-férfi focival, mint ahogy a Győr-Sopron-Moson megyei Csákánydoroszlón – önkormányzati, helyi vállalkozói támogatással – öt szakosztály működik, közte teke, fogyatékosok sportja is. Balatonszemesen a falu szülöttje, a grafikusművész Reich Károly nevét viselő iskola akkreditált zene- és sportiskola; jó látni a szuperül kézilabdázó lányokat, a futball-labdát jól kezelő fiúkat… A kicsik meg télen az OTP üdülő medencéjében tanulhatnak meg úszni, mintegy előkészülve a nyári Balatonra. Tehát van tömegsport, nem kell a harangot félreverni. Csak éppen helyben – és igen, központi, állami szinten is – az „alapokra” odafigyelni, áldozni.
Bolla Mária időlegesen Németországban élő szociológus – háromgyermekes anya, volt sportrepülő – furcsának tartja, hogy éppen most, a pekingi olimpia „állítólagos kudarca” után jut eszébe mindenkinek a tömegsport. Érdekes mód’ akkor soha, amikor egy szülő megszólal, hogy nehezen futja a dzsúdó, a tenisz, a külön torna vagy éppen a ritmikus gimnasztika tanfolyamra három gyereknek, egyszerre… Mármint a kezdetekben, s később is, amennyiben az a „büdös kölök” nem bizonyult kiválasztott, versenysportra „tenyészthető” tehetségnek… Úgy látja, hogy három arany, öt ezüst, két bronz és megannyi jó helyezés nem csupán a pontszerző hatodikig, de a döntőkig nem ok a „nemzeti gyászra” – sokkal inkább a büszkeségre lehet az, hogy egy tízmilliós országban csak akkor van mód nagyobb „merítésre„, ha van, lesz miből. Márpedig az utánpótlás-nevelés alapja is a színvonalas iskolai és tömegsport, az otthoni, a családi példamutatás. Ha anyu, apu sem csupán a tévé vagy a komputer előtt tesped… Ha hétvégén vannak közös programok, nagy biciklizések, kirándulások. Az sem lenne baj – fogalmazott –, ha az iskolák tornatermei, sportpályái esténként és hétvégenként nyitva tartanának, ingyenes vagy igen kedvezményes használatra, mint azt néhány helyen már megoldották hazánkban is. Németországban – ott is mentek csődbe egyesületek– a sport „belopja magát” az óvodákba, általános-, közép-, de különösen a szakiskolákba, közösséget épít, hasznos és egészséges időtöltést nyújtva. Alternatívát biztosítva – tudjuk mi minden, az unalom, a drog, a magány, a bűnözés – ellen is. Aztán persze kitűnnének a többé-kevésbé jól mozgó, nem hízó lányok, fiúk közül a jövő élsportolói is… Erre, kellene sok-sok közpénzt fordítani, egészen biztos bejönne a befektetés, ha máshol nem, hát a jövő generáció egészségében, ami a hangos sikereknél is fontosabb – összegezte. Megjegyezve még: van az országnak sportstratégiája, csak alkalmazni kéne – vagy nem feltétlenül az „átkosból”, de korábbról is vehetünk példát, hiszen az első magyar sporttörvény, az 1921. évi LIII. tvc. a testnevelésről nem múlt el anno minden hatás nélkül…
A fenti törvény gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter nevéhez, a TF – ma a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kara – alapítójának a nevéhez fűződik. Az intézmény ünnepélyes megnyitása 1925-ben volt, vele egyidőben született meg a sportklub, a mai TFSE is. Ahol például Woth Klára egyetemi adjunktus a testnevelés-elméleti és módszertani tanszékről – egykori kiváló atléta – a „csibéivel” foglakozik. Egészen kicsi gyerekekkel ismerteti meg a mozgás szeretetét. Itt, meg a Tabánban, ahol fára is lehet mászni, mert akad a „kezdők” számára is alkalmas, lépcsőzetes, íves, biztonságos fa… A múltkoriban egy jó szándékú, de szemlátomást saját mozgástapasztalat hiányában lévő szülő próbálta meg rábeszélni csemetéjét egy alkalmatlan fa megmászására. Ebből lesz a kudarcélmény, rosszabb esetben a baleset – véli Woth Klára, aki ilyenkor, a szemeszter elején előszeretettel beszél diákjainak Klebelsbergről. Aki nem volt élsportoló – „csak” gondolkodó kultúrember! Aki tudta azt, hogy az emberi kultúra része a testkultúra, a testnevelés, a sport is. S azt, hogy kulcsfontosságú a testedzésben, a szellemében, lelkében, egész személyiségében jól képzett – testnevelő tanár és edző. Akikből ugyanúgy időnként nagy hiány van, mint más értelmiségi hivatást választókban… Érdekes mód az egykori válogatott, sokszoros bajnok atléta nem saját sportágát nevezi meg akként, ami a mozgáskultúra alapja, hanem az úszást, s leginkább a tornát, ha „régimódinak” is gondolja ezért valaki. Mert ezekkel a gyerek készségeket tanul, fejlődik személyisége, s közösségben van még az egyéni sporttal is. Az adjunktus szerint egy diák túlélő tábor vagy egy outdoor, azaz külső cégtréning próbái, gyakorlatai azt feltételezik, hogy a tizenéves vagy a felnőtt tornán nevelkedett. Az szerinte sem igaz, hogy nem kell pénz a sporthoz, bár mindig vannak mindenütt „jó szándékú, lelkes őrültek”, akik afféle polgári, civil kezdeményezésként szabadidejükből áldoznak a köz javára. Ott, ahol családjával építkeznek, az Őrségben, például úgy gondolták a lányok-asszonyok, hogy a torna nekik is „jár”, vettek mindenféle kazettát, együtt gyakorolnak. Vagy ilyenkor lemennek a tóra – vizigimnasztikázni. De – mint mondta –, ha egy tojásom van, abból csak afféle „háborús” piskóta lesz, ami nem olyan, mint a nyolctojásos. Így van ez a ma bizony gyenge alapokon nyugvó iskolai és tömegsportra építeni akaró versenysporttal is. Magas óraszámban kellene készségfejlesztő, egészségvédő – még életmentést is tanító – testnevelésórákat tartani. Ez pedig invesztálást igényel. Hogy a tömegsport ne azt jelentse majd: „jaj, jön a nyár, bele kell fogynom a fürdőruhába”, hanem folyamatos rendszeres mozgást.
Megkérdeztünk egy most éppen a spanyol tengerparton gyerekeket animáló – mozgató –, a TF-en két éve végzett testnevelő tanár-sportmenedzser-rekreációs szakdiplomást: mi a különbség a különböző nemzetek ott „fellelhető példányai” közt. Szerinte az, hogy például az osztrák és a svéd, de még a helyi, spanyol kölyköket nem rázta meg a 0, 0, illetve az 5 arany, addig a magyar gyerekek egy része ugyanazt fújta, mint a szüleik, hogy „mekkora csalódás” ez a 3 aranyérem. Az angol, a holland és különböző skandináv államokbeli gyerekek jól motiválhatók, az első hívó szóra benne vannak minden sportjátékban: aligha véletlen, az északi országokban nagyobb az iskolai és kisközösségi sport szerepe, s a szülőknek a külön sportokért bizony nagyon-nagyon mélyre kell a zsebükbe nyúlni, így kapva-kapnak az ingyenes programokért. A svéd tinifiúk ott anyáskodnak a kicsik felett, nem derogál nekik az ilyesmi, mint a magyar nyaraló és a helybeli kortárs kis macsóknak – akik ráadásul sokkal lustábbak, s kevésbé hajlandók közösségi megmozdulásra. Pedig – alkatilag az utóbbiak inkább alkalmasak a nyári szabadidősportra…
Gündisch Mónika
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!