Üzenet Magyarországról

Tegnap Szegedet választottam. Felültem az intercityre. A pótdíjmentes szakaszban megszokott szerény külsőségek, de meglepő rend fogadott. Az ülések nem voltak felszakítva, a lábamat alig kellett felemelnem, a biztonsági mellénybe öltözött takarító laza mozdulattal seperte ki alólam az előző utasok hordalékát. A ritkábban mosott ablakon tört fénnyel sütött át a reggeli napfény. Elővettem hát a lapokat, s olvasgatni kezdtem.
Elindultunk, a Zuglóban, Kőbánya-Kispesten felszálló utastársak is elhelyezkedtek, a fiatalok elektronikus dugóikat a fülükbe helyezték, vagy laptopjaikra meredtek, és mi, a többiek, csak néztük egymást, s a jelenkori úzus szerint nem beszélgettünk. Eközben a vonat meglepő gyorsasággal és menetrendszerűséggel haladt előre. Felújított és lerobbant állomások követték egymást, néhány forgalmista még piros tányérsapkát viselt, mások már kepit. A fiatal kalauzok szimpatikusak voltak, még a potyautas Horn-bérleteseknek is további jó egészséget kívántak.
A vidék valamikor a hátát mutatta a vasútnak, az akkori közíró a sufnik Magyarországáról cikkezett. A hagyományos épületek udvaraiban az ólak, istállók helyét most egyre inkább az újkori jószág színe, a garázs veszi át. Az épületek jól ápoltak, rendezettek. Csongrád megyéhez közeledve, a fóliasátrak országába érkezünk. Távolabb még látjuk az autósztrádán egymást sürgető kamionokat, Dorozsmánál véget ér az ausztriai Wellstől idáig „guruló országút”. Bár csak többen járnának rajta.
S máris befordultunk északra, szerelvényünk percnyi pontossággal ér be a szépen tatarozott és tisztán tartott Tiszai pályaudvarra. Az
állomáson 180 forintos akciós áron mérik a ser korsaját, de nem időzünk, mozgólépcsőn érkezünk az utcaszintre. Itt értesültünk arról, hogy az Anna kútnál lévő forgalmi csomópont átépítése miatt keresztbe meg hosszába nem járnak a villamosok. Nosza sebaj, a hamarjában Némethonból behozott autóbuszba vágjuk magunkat, és önfeledten olvassuk az utasokhoz intézett német nyelvű feliratokat. Megérkeztünk az ország legnagyobb virágos szoborparkjába, a Széchényi térre, tisztelgő pillantást vetettünk Klébesberg Kunó szobrára, majd terelő úton elfordultunk és megérkeztünk a Mars térre, ahol a piac és buszpályaudvar forgatagára a háttérből az életük java részét ott töltő bentlakásosok Csillagbörtöne tekint le nemes egyszerűséggel.
A „jót és olcsón” epikureusi parancsát követve, utamat a komócsini korszakban szocreál stílusban épült Vármegyeháza épületének önkiszolgáló étterméhez irányítottam, de bosszankodva tapasztaltam, hogy nemcsak az Anna kútnál, de itt is elérkezett az átépítés ideje. Nem cifrázom tovább, viszszamentem a Széchényi térre, és a közelében legalább három olyan önkiszolgáló étterem közül választhattam, ahol 590, vagy 600 forintért adták a menüt. Úgy látszik, Szegeden még nem jött el a harács ideje.
Várossétám következő szakaszán a Kárász utca után eljutottam a Dugonics térre. Megálltam a REÖK csodálatosan újjávarázsolt szecessziós épülete előtt, és bementem megnézni a magyar festőtársadalom krémje által alkotott képek varázslatát.
A Dóm környéki sétáim befejeztével betértem az egyetemi könyvtár általam már korábban is felkeresett kávézójába, ahol egy cézár salátáért, egy ásványvízért, egy finom kávéért 520 forintot fizettem. Már csak a hazautazás várt rám. A vonat meglepően gyorsan és menetrendszerűen hozott haza. Most sem beszélgettünk.
Miért írtam ezt az egészet? Magyarországon egyáltalán nem tapasztaltam semmiféle válságjelenséget, Szegeden kedves szerethető mediterrán környezetet találtam. Pedig a közvélemény-kutatók azt jelzik, mindenki az ellenzékre fog szavazni. Mivel engem senki sem kérdezett, ezért kellett szólnom. Én is úgy vagyok, mint Churchill, csak abban a statisztikában hiszek, amit én hamisítottam. Legközelebb. Pécsre visz az utam. Dr. Mikósdi György, Budapest

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!