A hetedik te magad légy?

De lám, most legalább mi is végre a hetesnél tartunk. Miniszterelnökünknek immár a hetedik, alig néhány napos programjánál, a szigornál és a megegyezésnél, bárminél, ami nem veszélyezteti sem a konvergenciaprogramot, sem a gazdasági egyensúlyt. A kormányfő most már programot mond, a reform szót többé – ez is érthető – nem ajánlatos használni.
Lássuk tehát, miként lesz majd a hetes varázsszám, mely hazánkat rövidesen polgári, nyugatos országgá teheti. Hogyan lesz a kevésből több, hogyan őrizzük meg romló szociális biztonságunk legalább ma megtapasztalható szintjét? Hogyan lesz a megint meghirdetett adócsökkentésből állítólag újabb adóemelés?
Nekem különben nagyon tetszene, ha a beígért zéró tolerancia a sírdogálás helyett végre tényleg lesújtana az adócsalókra. Csakhogy ehhez „megegyezés”: kérlelés, óhaj és szelíd rábeszélés, no meg a feketegazdaság több ezermilliárdos „rejtett tartalékát” remélő légvárak helyett kemény fellépés kellene. Rend. (Nem Új Rend, arra van kormánybiztosunk is.) Vagyunk ugyanis néhány milliónyian, akik nagyon unjuk már, hogy messze túl a kötelező szolidaritás mértékén, örökké mások helyett fizetünk. Minket, akik fizetünk, könnyen megtalálhat (aki keres, talál) az adóhatóság, a trükközőknél viszont talán egy kicsit erőlködni kellene.
A miniszterelnök újabb terveit már most fanyalgás fogadja, joggal, közben az ellenzők egy részének az a véleménye, hogy igen, de mégse. Célkitűzései támogathatóak, de részleteiben sajnos elfogadhatatlan. Hogy a régi menyasszony, akinek újabb jegyajándékául, de legalább a megbékéltetése érdekében készült, mit szól majd hozzá, egyelőre rejtély. A fátyol, persze csak az illendő mértékben, majd az SZDSZ parlamenti szavazásakor fog széjjelhúzódni kissé.
A legtöbben mégsem a miatt izgulnak – nem is izgalmas a költségvetés vitája, csak a bőrünkre megy –, hogy mi lesz majd benne. Senki sem várhat túl sokat, mert a keretek szűkösek. Inkább a miatt izgulnak, hogy Gyurcsány „Le Monde”. Mert ha nem lesz költségvetés, lemond, azt mondta. Akadt újságíró, aki a pénzügyminisztert is arról kérdezte, hogy ő is lemond-e. Talán nem tudta, hogy senki se miniszter többé Magyarországon, hogyha éppen nincs miniszterelnök. Persze csupán elvileg, hiszen volt már úgy, hogy a kormány maradt, mivel „ügyvezetni” muszáj.
Ha ezt a sok nyár végi izgalmat komolyan vesszük egy percig, azt látjuk, hogy amennyiben a miniszterelnök lemond, másik jelöltet kell állítani helyére. A tisztségre az MSZP jelöl, de ma ott új színre lépő nincsen. Volna persze, de őt meg is kell ám szavazni – és ha belül nem szavazzák meg, akkor nincs. Ha pedig nincs, marad Gyurcsány Ferenc a hetedik programjával együtt. Marad, ha a kisebbségi kormány támogatói csak egy pillanatra többségbe kerülnek, mert ha ez a feszült pillanat (jó, legyen öt perc) éppen a költségvetési szavazás idejében jön el. És ha tényleg eljön, akkor ehhez majdnem fél tucat idegen szavazatra is szükség lesz.
Most mindenki, aki így vagy úgy, de most csak épp „másként” ellenzéki, azt mondja, nem fogja megszavazni. Ám ha mégis meglesz, mert valakik mégis megszavazták, akkor Gyurcsány Ferenc nem mond le. Hogy a kisebbségi többség meg-lesz-e, ma ez a nagy kérdés. Van rá esély, hogy sikerül, miért ne sikerülhetne, hiszen az ellenzéki kormánypárt is magyar politikai unikum, éppen úgy, mint amikor valaki csak úgy, ellenzékből képes kormányozni.
De azért akadnak olyan, a világnak fontos kérdések is, amelyekben mind egyet tudunk érteni. Legalább is ezt tapasztaltam, mikor úgy négyen-öten meghallgattuk a külügyminisztert Grúzia és az orosz támadás ügyében. Hogy mi történt Grúziában a pekingi olimpia első napjától egészen máig, a világon talán már mindenki tudja. Sajnos, azt csupán kevesen, hogy Magyarország nemcsak segélyeket küld, hanem megnyitjuk tbiliszi nagykövetségünket is, ami önmagáért beszél.
Oroszország nagyhatalom, ennek minden realitásával együtt, csakhogy a nagyvilág realitásai között nem egyedül a gazdaság fontos, a gáz és az olaj, hanem mások függetlensége is, amit kötelező tiszteletben is tartani. Ha valaki nagyon erős, akkor annak más jelét kellene adni. Hiszen erőt és nagyságot könnyebb elismertetni jó hírrel és teljesítménnyel. Értékkel és tekintéllyel, ráadásul sokkal olcsóbb is, mint lánctalpasokkal, több tankkal, mint amennyi hadba vonult egykor Afganisztán ellen.
Talán Oroszországban is sokan gondolják úgy, hogy a Szovjetunió összeomlása nem tragédia volt, ellenkezőleg: a világtörténelem tragikus 20. századának záróakkordja. Ezért ma sem túl jó érzés látni a tudósításokban a kopott háborús filmekből ismerős, zord tábornokokat, amint merev tekintettel, kezükben pálcával épp bevonuló tankjaik kivonulását mutatják.
És nem jó hallani azt sem, ha egy ország nagykövete úgy beszél a fogadó országban, mint aki nem tudja, mit lehet és mit nem. Pedig biztos tudja, csak ilyesmi állhatott az utasításában. Például nem lehet sem bárki választott politikusnak, pártelnöknek nem túlzottan tetsző véleményét nyersen lefitymálni, émelyegni, fenyegetőzni. Ez az idő éppúgy elmúlt, mint a fegyvereké, amiket kár mutogatni, a nélkül is tudja mindenki, hogy akad belőlük épp elég. Ha azonban valaki mégis így beszél, mivel nem fontos számára, hogy mit szólnak hozzá, egy nagy ország követének a véleményéhez, kevés rokonszenvre számíthat. Ami lehet, hogy szintén nem számít. Csak akkor, ha igaz, amit mindig el szoktak mondani: hogy kapcsolataink javítása közös teendő, ami dolga egy nagykövetnek is. Az erő sohasem szentesíthet az erőszakot.

Csapody Miklós 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!