Számos különleges pillanatot tartogatott a Körcsarnokban megrendezett Magyarország–Kína női asztalitenisz-mérkőzés, amelyen a magyar szövetség és a teltháznyi nézőközönség elbúcsúzott Bátorfi Csillától, a sportág korszakos alakjától. Önmagában az is kuriózumnak számított, hogy az olimpiai és világbajnokokkal megtűzdelt kínai sztárcsapat eljött Budapestre (amúgy 3-0-ra nyertek ellenünk), nem volt mindennapi, ahogyan kétezer ember hosszú percekig felállva ünnepelte Bátorfit, s az sem tartozott a szokványtörténések közé, ahogyan a búcsúzó – mintegy utolsó poénként – egy rá annyira jellemző Bátorfi-tenyeressel az őrületbe kergette az asztal túloldalán álló Boros Tamara–Zoran Primorac alkalmi kettőst.
Mégsem ezek a pillanatok maradtak emlékezetesek, hanem hogy az asztaliteniszsport nagyasszonya könnyeivel küszködve állt a színpadon és sírt. Ezt megelőzően ugyanis Bátorfit soha nem lehetett sírni látni. Ő maga mondta 2000 decemberében, 4 hónappal a sydneyi olimpián párosban megszerzett negyedik helyezés után: „Én már nem tudok könnyezni a pingpong miatt. 1986-ban, Prágában, 17 évesen megsirattam első Európa-bajnoki győzelmemet, ma már azonban legfeljebb egy romantikus film, vagy a rosszkedv tud sírásra késztetni. Ám nagyközönség előtt nem szeretem kimutatni az érzelmeimet.”
Kedd este a Körcsarnokban Bátorfi képtelen volt megállítani könnyeit. Gondolatban talán lepergett előtte élete eddigi filmje, ami miatt neki, a főszereplőnek érdemes volt élnie, nekünk pedig érdemes volt végignézni. Prága, az aranyváros, az 1986-ban megszerzett két Eb-arany, 1988, Párizs, párosban oldalán Urbán Edittel az első diadal ebben a számban, részvétel öt nyári olimpián (női pingpongosként Csilla ebben is unikum a világon), a Sydneyben elvesztett bronzérem (vagy megnyert negyedik helyezés?), a németországi Langweidben róla elnevezett utca, végül a mostani pompás gálaest – mindezek csak kiragadott momentumok több mint két évtized történéseiből.
Amikor már a búcsútortát is felvágták, akkor beszélt Bátorfi arról, megváltozik-e az élete attól, hogy végleg letette az ütőt. „Edző leszek az olasz válogatottnál – mondta. – Másfajta szellemi és fizikai felkészülést igénylő mesterség ez, de itt is megpróbálok nyugodt maradni. Amikor játékosként az utolsó poénokat megelőző döntetlennél az ellenfeleim rám néztek, nem tudták elképzelni, honnan merítem ezt a belülről jövő nyugalmat. Akiket most edzek, azt mondják: nehéz szituációban jó rám pillantani, mert olyan nyugodt vagyok, hogy csak én, illetve ők nyerhetnek. S az esetek 99 százalékában ez be is jön. Talán ezért lehettem kilencszer Európa-bajnok, háromszor Európa Top 12-győztes, négyszer vb-bronzérmes… – tűnődött el, majd így folytatta. – Az olasz válogatott egyik edzőjeként minden bizonnyal ott leszek a pekingi olimpián, hiszen jó esély mutatkozik arra, hogy az általam edzett Nikoleta Stefanova kivívja az ötkarikás részvételi jogot. Az lesz a hatodik olimpiám, amin részt vehetek, s az első olyan, amin nem játszom. Biztosan nagyon furcsa lesz. Mint ahogyan nehéz szituáció adódhat 2007 februárjában, ha a kantoni csapat-világbajnokságon a női versenyben Magyarország–Olaszország találkozóra kerül sor. Profiként oda kell ülnöm a székre azzal a tudattal, hogy előtte 22 éven át a másik oldalhoz tartoztam. Biztosan nem lesz könnyű feldolgozni, de az sem volt egyszerű, amikor a Langweiddel a Postás, vagy a Statisztika ellen kellett nemzetközi kupadöntőt játszanom. Mondhatom, lassan megszokom mindezt, de ettől még soha nem felejtem el, hogy honnan indultam. S azt máris megígérhetem, hogy a pekingi magyar olimpiai házba elmegyek egy jó gulyáslevest megenni.”
(La-Ja)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!