Peking, augusztus 13., délelőtt 10 óra. Ekkor kezdődött a 77 kg-os súlyemelők olimpiai versenye. Itt lépett dobogóra egyedüliként kijutott erős emberünk, a 24 éves Baranyai János. Az előzetes hírek jól sikerült felkészülésről, várható egyéni rekordokról, több mint tisztes helytállásról szóltak. Az egykori junior-világbajnok óriási elszántsággal készült ötkarikás bemutatkozására, s a kezdésben nem is csalódhattunk.

 Két remekbe szabott szakítógyakorlat feletti örömünk azonban egy pillanat alatt ijedtségbe, elkeseredésbe torkollott. A fiatal versenyző olyan borzalmas sérülést szenvedett, melyet nehéz szavakkal leírni. Az esetről készült videofelvétel megtekintése csakis erős idegzetűeknek ajánlott… A történtek felidézésére Fehér Tamást, a Magyar Súlyemelő Szövetség elnökét kértük, aki a versenydobogónál, majd a kórházban is a szerencsétlenül járt versenyző mellett volt.

– Nehéz érzelmek nélkül beszélni róla, máig hatása alatt vagyok az eseményeknek, bevallom, megkönynyeztem a történteket. Janit Juhász István kapitánnyal közösen versenyeztettük. Bemelegítése az előzetesen megbeszélteknek megfelelően, rendben és roppant biztatóan sikerült. Első fogását a versenydobogón 140 kg-mal mutatta be, majd másodikra 5 kg-os emelést kértünk, melyet hasonlóan az elsőhöz, kitűnően és nagy biztonsággal teljesített. Mindhárman megegyeztünk abban, hogy az új egyéni rekordot jelentő 148 kg lesz a folytatás. Ez a súly is a feje fölé került, már lendült volna égbe a karunk örömünkben, amikor jobb könyöke egy szemvillanás alatt kifordult helyéből, s a közel másfél mázsás súly a hátára zuhant. Jani embertelen fájdalmak között, szinte önkívületi állapotban zuhant a földre.
Ezt láttuk mi is a képernyőn. Horrorisztikus jelenet volt…
– Azonnal Jani segítségére siettünk, igyekeztem a természetellenes helyzetbe fordult kart és alkart egészen addig mozdulatlanul tartani, amíg az orvos át nem vette tőlem. Természetesen megpróbáltam megnyugtatni, de nem hiszem, hogy bármi is eljutott volna a tudatáig abban a sokkos állapotban. Néhány percbe telt, míg a mentőautóba kerültünk.
Mintha ott is akadt volna némi gond.
– Hajaj! A versenyen szolgálatot teljesítő román és angol orvos között volt „egy kis disszonancia” az ügyben, mi is a teendő. Képzelje el a képtelen helyzetet: a versenyző kínok között fekszik a mentőkocsiban, én újból a kifordult könyököt tartom, a két orvos pedig egymással fennhangon vitázik az azonnali érzéstelenítés mikéntjén! A kínai mentőorvos ezt meglehetős tehetetlenséggel szemlélte, miközben Jani embertelen fájdalmakat állt ki. Összeszedve anatómiai ismereteimet és minden erélyemet, kétszer is rárivalltam a mentőorvosra, hogy hallgasson az angol orvosra, és végre tegye a dolgát, hiszen itt most ő a „főnök”. Így aztán ha többperces késéssel is, de megkapta Jani a fájdalomcsillapítást, és végre-valahára elindultunk szirénázva a kórházba. Jani egyre inkább „magához tért”. Az első mondatát soha nem fogom elfelejteni: „…hogy miért nem a lökés harmadik fogásánál történt ez velem!” Az bántotta a legjobban, hogy nem tudta végigvinni a versenyt, és nem maga a sérülés meg a kínok! És még egy példa. Pár nappal a baleset után főtitkárunk, Halász Pista megkérdezte: „…ha tudod előre, hogy ez történik?” „Akkor is kijöttem volna”.  Azt hiszem, valahol itt kezdődik a sportember, az igazi példakép!
Remélem, a kórházban már nem folytatódtak a nehézségek.
– A hipermodern Japán–Kínai Barátság Kórházába mentünk, ahol hihetetlen gondoskodásban és szeretetben volt része Janinak. Orvosok és ápolónők „hada” vette körül, azonnal megröntgenezték a könyökét, és mindenről tájékoztattak bennünket. A röntgenfelvétel szörnyű képet mutatott, a könyökízületet alkotó három csont szinte négy irányba meredezett. Közölték, törés nem látszik, műtétre nagy valószínűséggel nem lesz szükség, minél előbb el fogják altatni, s a helyére teszik a kificamodott ízületet. Később megérkeztek csapatorvosaink, Dr. Tállay András és Dr. Halasi Tamás – köszönet segítségükért –, így átadhattam a tolmács szerepét, s megnyugodtam, hogy a legjobb, hazai kezek közé kerül versenyzőnk. Rövid konzíliumot tartottak kínai kollégáikkal, akik aztán elvitték Janit a műtőbe. Jó háromnegyed óra múlva tolták vissza ébredező, begipszelt karú versenyzőnket, akit hét ápolónő és három orvos kísért! Gyönyörű, mindennel felszerelt, hipermodern szobába fektették megfigyelésre, s nagy örömünkre, kora este visszaengedték a faluba.
Ez azt jelenti, hogy a sérülés nem volt olyan komoly, mint ahogy az első látásra tűnt?
– Borzalmas baleset volt, egy első-hátsó könyökficam. A legkegyetlenebb és legfájdalmasabb, ami súlyemelőt érhet. Sok versenyzőnek ilyenkor csontjai törnek, szalagjai szakadnak, s véget ér pályafutása. Jani rendkívüli ízületi adottságainak köszönhetően, úgy tűnik, megúszta, de erről, nagyobb bizonyossággal csak akkor tudunk nyilatkozni, ha az itthoni vizsgálatok lezárulnak, és a rehabilitáció elkezdődik.
Tehát látjuk még Baranyai Jánost a versenydobogón?
– Meggyőződésem, hogy igen, s véleményem szerint a jövő őszi vb-n fog ereje teljében visszatérni. Bízom benne, hogy a történtek ellenére Jani lesz az egyik londoni olimpikonunk.
Hatalmas érdeklődésről kaptunk híreket.
– Így igaz. Számolatlanul kaptunk SMS-eket, e-mail-eket, telefonokat sportbarátoktól, sportvezetőktől, ismert és ismeretlen emberektől, szurkolóktól, nemcsak itthonról, de a világ öt kontinenséről.  Megható ez a szeretet, aggódás és érdeklődés. Szívet melengető érzés volt, hogy Jani állapotáról dr. Aján Tamás, a Nemzetközi Súlyemelő Szövetség elnöke, majd Jacques Rogge, a NOB elnöke is személyesen érdeklődött, és jobbulást kívánt, míg Schmitt Pál MOB-elnök és Kamuti Jenő MOB-főtitkár belátogatott a kórházba.
Állítólag a sérülésről készült videofelvétel „világkarriert” futott be.
– Igen, ahogy tudom, eddig 3 mil-lióan nézték meg, többen, mint a legnagyobb pekingi sztárokat. Jobban örülnék, ha ennek a számnak a tizedénél tartanánk, de a felvétel egy sikeres szereplést mutatott volna.
Hogyan szerepelt volna Jani, ha nem sérül meg?
– Figyelembe véve az elért formáját és a verseny alakulását – a 77 kg az egyik legnépesebb és legerősebb súlycsoport volt az egész olimpián –, a 11–13. helyek valamelyikén végzett volna. Ami talán nem lett volna „világszám”, de mindenképp roppant tisztes helytállás és amellett, hogy öregbítette volna jó hírünket, a sportág jövője szempontjából is fontos lett volna.
Hogyan tovább magyar súlyemelés?
– Újabb olimpiai ciklus áll előttünk. Az a fiatal „csikócsapat”, amellyel három évvel ezelőtt elkezdtük a munkát, 2012-re, Londonra fog nemzetközi szintre érkezni. Reményeim szerint 4-5 versenyzővel, nemcsak pontszerzőkkel, de legalább egy érmessel fogjuk megörvendeztetni a magyar szurkolókat. Tény, hogy ez még roppant meszsze van, de sportágunk újjáépítése egy jól átgondolt folyamat, melynek főbb állomásait eddig teljesítettük, s a jövőben is teljesíteni fogjuk. Kemény, de megvalósítható terveink eléréséhez szükségünk lesz egy egészséges Baranyai Jánosra, és a többi, tehetséges fiatalra, és természetesen az állami és az olimpiai sportvezetés további bizalmára és támogatására. Optimista vagyok, de biztos vagyok abban, hogy küzdelmes esztendők állnak előttünk.(jk)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!