Németh G. Béla halálára

Az enyhülni kezdő Kádár-korszak illetékesei hamar fölismerték, hogy az olyan  intellektusnak, kutató-író-elemző homme littéraire-nek a helye nem középiskolában van; így került az eredetileg magyar-német szakos végzettségű és az Eötvös-kollégiumból kizárt irodalmár a budapesti Rákóczi Ferenc Gimnázium után 1965-ben az ELTE-re. Tanszékvezetői posztokon, egyetemi professzorként, illetve 1980-tól másfél évtizeden át az Egyetemi Könyvtár főigazgatójaként meghatározó személyisége lett a magyar szellemi életnek. Tanítványok hosszú sora és az olvasók népes serege egyaránt megtapasztalhatta, hogy a tanár és kutató, a szépírói eszköztárral elemző kritikus a klasszikus polgári eszményeket képviselte egy olyan korban, amelynek kultúrpolitikai pápája ezt ugyan elnézte, de az egyetemen, a konok marxista professzortársak bizony megújúló bizalmatlansággal, sőt olykor ellenszenvvel fogadták műveit. Amelyek fölsorolására itt nincs hely: de a Mű és személyiség, a Tragikum és történetfelfogás, József Attila-elemzése, az egyéniségéhez talán legközelebb álló Babitsról írt monográfiája s mind a többi munkája maradandó alkotásai a XIX. és XX. század magyar szellemi közkincsének. Németh G. Béla 1996-ban kapta meg – sok más díj után – a  Széchenyi-díjat. Elképesztő tudása, lebilincselő előadói készsége igazi szellemi aurát von köréje, aki valaha is találkozott vele, aligha tudja elfelejteni. Csak egy villanás a hatalmas életműből: Illyés Egy mondat a zsarnokságról című nagy versét elemezvén, kifejtette, hogy  „ily súllyal, ily sokrétűen ily világosan” , „oly tiszta lényeglátással, s oly hiteles indulatú és művészetű versben” írta meg Illyés a korszak politikai, szellemi, társadalmi lényegét, „mint utána eddig is alig valaki” ; a „mindenki szem a láncban”-t kevesen méltatták olyan gondolatgazdag szellemi erővel, mint Németh G. Béla.
És ez valószínűleg nagyon sok művéről elmondható.(mj)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!