Sáfár Anikó
– Árgus női szem is azt mondatja velem: gratulálok a korához, külleméhez…
– Köszönöm szépen. Teljesen „eredeti” vagyok. Plasztikai sebészt csak újságokban láttam eddig életemben… De azt hiszem, hogy a kiegyensúlyozott külső összefügg azzal, ami bennünk van. Megtalálom az örömömet abban, ami színészként jut nekem. Szeretem a szakmámat, játszom, szinkronizálok. Még tart a nyári szünet, de a Fogi-színházzal – Fogarasi András teátrumával – hamarosan bemutatjuk a Bubust, Vaszary Gábor–Fényes Szabolcs–Szenes Iván zenés vígjátékát. A társulat nagy része azokból áll, akiket pár éve kiraktak a Vidám Színpadról: Csala Zsuzsi, Rátonyi Hajni, Straub Dezső stb. Negyedik éve játszunk sikerrel országszerte olyan vígjátékokat, mint az Egy csók és más semmi, az Elvámolt nászéjszaka. De akad munkám a budapesti Játékszínben is… Vannak terveim is, csakhát ebben a mai színházi világban az ember inkább lekopogja, nem
beszél róluk. Mert annyi minden bizonytalan, soha nem lehet tudni… Nem számolok. Nem számolom a szerepeket, a filmeket, a fellépéseket, mert minek? Hiszen nem akarok még eltávozni! Jó memóriám van: egy beugrásra még a tavasszal nem egészen három óra alatt megtanultam negyven oldalt. Szó szerint – nem „körülbelül”. Aztán videón megnéztem a mozgást, ki hol jön be… Ment a csapatnak az előadás, mint a karikacsapás! Istenem, ha belegondolok: beugrással kezdődött annak idején másodéves főiskolásként a színpadi pályafutásom – akkor még nem volt szabad „nagyszínpadon” játszanunk, csak a házin –, a Tháliában Weöres Sándor Holdbéli csónakosába ugrottam be, akkor még ettől egészen magam kívül voltam… De vettem az akadályt, az egész család, az osztály ott szurkolt! A minap szólt egy barátnőm: „Ancsa benne vagy!” Mármint egy, a balatoni turizmusról szóló nosztalgia, azaz retromoziban. Tényleg benne vagyok, már láttam, Helénnel, egykori tüneményes magyar vizslámmal, 1966-ból. Németh Lehel pedig énekli közben a Balatoni Loreleyt. Ekkor forgattuk a Harlekin és szerelmesét Fehér Imre rendezővel, s a francia filmet, a Transzfert.
– Beszélgetésünk elején a kiegyensúlyozottságát említette. Érezhetően megvan a jó családi háttér…
– Férjemmel, Berecz Jánossal éppen húsz esztendeje vagyunk együtt, valóban jóban-rosszban. Sokan káráltak annak idején: ki irigyen, ki csak úgy merő megszokásból: „na, összejött a politikus meg a színésznő, ez sem fog soká tartani…” Jelentjük: tart. Egy városszéli kis házban élünk, befogadott kutyáink, cicáink vannak; olvasunk, kertészkedünk, nyaranta bográcsozunk. Én nagy családot, benne egy most tizenhét éves unokát, Doriszt köszönhetek Jánosnak, ő pedig Vikit, a lányomat, aki éppen két éve van férjnél, boldogan. Skót-ír párjával – imád Magyarországon élni! – együtt dolgoznak kulturális-idegenforgalmi területen. Fiatalon rengeteg nevet kigondoltam leendő kisbabámnak, pedig nem sok jóval kecsegtettek az orvosok; nem volt biztos, hogy lehet gyermekem. Amikor világra jött, születése kettőnk közös győzelme volt: így lett Viktória.(gündisch)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!