Cserbenhagyásos gázolás

A közösen megnyert 2006-os választásokat követően a kisebbik kormánypárt magának kérte az egészségügyi tárcát, a talán legneuralgikusabbat, s nagy lendülettel és rohamtempóban vágott bele az ágazat teljes megreformálásába. Nem törődve azzal sem, hogy más, nyugati országokban erre sok évet szánnak, s még kevésbé azzal, hogy az államháztartási egyensúly felbillenése, a brüszszeli követelések folytán elkerülhetetlen megszorítások a lakosságot amúgy is kibillentették lelki egyensúlyából (erre alaposan rá is játszott a legnagyobb ellenzéki párt, belekötve a kormányfő meggondolatlan szóhasználatába, hátha a kirobbant zavargások farvizén visszaevezhet a hatalomba). A jelképesnek szánt vizitdíjhoz a koalíció még azután is makacsul ragaszkodott, hogy az Alkotmánybíróság – elképesztő felelőtlenséggel – zöld utat adott a kormányprogram parlamenten kívüli megtámadásához, sőt a liberálisok botorul (az egyedül logikus bojkott helyett) még kampányoltak is a „nem” mellett, miáltal segítettek feltornászni a részvételi arányt, s vele a kormányzati fiaskó mértékét. Amikor pedig a miniszterelnök talán a koalíciós partnerrel nem kellően egyeztetve, ám a társadalom demokratikus óhaját nyilvánvalóan kielégítve beáldozta az érintett tárca irányítóját, a kisebbik párt felmondta a koalíciót. Azóta – bár csupán pár mandátum híján – nincs parlamenti többsége a magára maradt kormánypártnak, s a távozók is azóta zsarolják egyfolytában a támogatás feltételeinek megszabásával. Pénteken pedig ultimátumot adtak neki: immár csakis „szakértői kormányról” hajlandók tárgyalni.
Vagyis nagylelkűen felkínálták a választást (mondjuk) Bokros és Orbán között. Nyilatkozataikból kitetszően ugyanis olyan szakértőt képzelve el egy kormány élén, akinek felfogása felettébb hasonlít a liberálisokéra. Magyarán átvennék a kormány irányítását, minek tovább vesződni ezekkel – a szociális kiadásokat konokul védelmező –  szocialistákkal! Elég, ha nevüket és voksukat adják a kíméletlen – természetesen a gazdaságserkentés és nem a gazdagok serkentése jelszavával tálalt – óriási jövedelem átlapátolásához. S ha ebben teljesen amortizálódnak, végleg kiábrándítva a társadalom szegényebb felét-kétharmadát, az járulékos haszon: húsz éve alighanem ezt képzelte el Orbán és Fodor is, most akár egymásra is találhatnának, amolyan csendestársként egy kormánybuktatásban.
Ha volt és van valami haszna ennek a cserbenhagyásos gázolásnak, akkor éppen az, hogy a nyári vitákból egyértelművé vált a képlet: rá akarják kényszeríteni a szocialistákat a „továbblépésre”. A két sikeres szanálás (Horn–Bokros- csomag, majd Gyurcsány teljesülő konvergencia- programja) nem elég, tessék csak hozzányúlni a „túl nagylelkű” jóléti és nyugdíjkiadásokhoz. Soha kellően nem tanulmányozott vadkeleti és nyugati példákkal dobálózva, holott például Reagan és Bush sem merte az (Amerikában bő kétharmadot kitevő) ottani középosztály járandóságait igazán megnyirbálni: az annyit emlegetett „rászorultsági elv” két baja, hogy mindig mindenütt a költségvetési lehetőségek (tehát a tényleges adóbevételek) és nem a valódi igények szerint alakul, s vészesen lazítja a társadalmi szolidaritást, ha széles tömegektől csak elvesz az állam, de mit sem ad nekik. Nálunk ráadásul talán nem kellene elfelejteni a minapi rendszerváltozást sem, amire a még élő milliók nem tudtak felkészülni, s nyerteseivel szemben alig részesülnek hasznából. A „lecsurgó gazdagság” tételét pedig ma már az amerikai konzervatívok sem merik hangoztatni, merthogy nem csurgott le. Egyébként a két amerikai elnökjelölt egyaránt
a sutba dobta az „állam a probléma” reagani jelszavát, ma Nyugaton konzervatív politikusok is a megoldó állam hívei (a Kéri-köri kiruccanásával liberális publicistákat fellelkesítő Orbán csak annyiban, hogy az ő kormányzása idején az állam kétségtelenül a tehetőseknek kedvezett, s ő nem is habozott megrövidíteni a nyugdíjasokat).
Egy e heti táblázatból kiderült, hogy valameny-
nyi asztalon lévő adócsökkentési javaslat közös nevezője az alacsonyabb jövedelműek, a nyugdíjasok megrövidítése, s mindegyikkel a tehetősebbek járnak jól. No persze, a gazdaság meglendítése érdekében, bár a tapasztalatok szerint a vállalkozókat inkább a piaci (tehát konjunktúrától függő) lehetőségek motiválják befektetésre, munkaerő felvételére, s nem pusztán az adóenyhítés. Egy valóban baloldali erő arra még kapható volt, hogy helyreállítsa, sajnos a saját szavazótábora rovására is, az egyensúlyt (kivált, hogy annak megbillenéséért felelősség terhelte), de a „gyorsítás” kétes – hiszen a nemzetközi feltételekhez is kötött – jelszavával mégsem számolhatja fel önmagát, bármennyire tetszene is ez politikai ellenfeleinek és exbarátainak. S nem feltétlenül kell éppen egy ilyen drámaian alakult kormányzási ciklusban megoldani öt-tizenöt év múlva akuttá váló problémákat.
Ha Fodor ultimátuma csupán a kormányfőnek szólna, akkor is ellentétes hatású volna, hiszen a szocialisták aligha hagyhatnak maguknak diktálni (ahogy négy éve a kisebbik párt sem a gazdasági miniszter személyéről). S ha ez csak visszavágás lenne az egészségügyi miniszter menesztéséért, akkor enyhén szólva aránytévesztő. Ám pénteken maga a szocialista párt kapott utasítást a kormányrúd elengedésére, pontosabban átengedésére a liberális koncepciót képviselő „szakértőnek”. Ebbe pedig nem mehet bele, elemi politikai érdeke is kizárja. Ez ugyanis valójában fenyegetőbb számára, mint – ha nem sikerült valahogy parlamenti többséget szereznie költségvetéséhez – az előrehozott választás. Annak kampányában, miként logikus módon az akár 2010-esben is éppen e mostani vitákra utalva joggal mondhatná, hogy a szociális támogatások széles körébe tartozók kizárólag a szocialistákra számíthatnak: az idő előtti kormánybuktatásban oly rég óta reménykedő, azért annyi mindenre hajlandó jobboldali ellenzék szempillantást alatt sutba dobta (vagy csak a szokott szóvivői kötözködések terepére szorította) a népszavazásig oly harsány populizmusát a liberálisok csábítgatása kedvéért (engem az sem lepne meg, ha titkos ígéretek volnának Fidesz-aktivisták pártlistás átszavazására, hiszen a jobboldali médiában, pláne internetes fórumokon szaporodnak a  „meg kellene hálálni a kormánybuktatást a szabad demokratáknak” jellegű megnyilvánulások). S megannyi történelmi, közte sajnos weimari időkbeli tapasztalat szerint a politikai öncsalás, önámítás elképesztő példákkal szolgál.
Ha rákényszerítik őket, a szocialistáknak előnyösebb akár egy előre hozott választás is, mint a nekik most – álszentül vagy naivitásból – felkínált önszalámizás. Bölcs és higgadt döntés, hogy az ultimatív ajánlat ellenére készek tárgyalni (Kennedy a kubai válság legkritikusabb pillanatában két, egymást követő levelet kapott Hruscsovtól, egy kérlelhetetlent és egy engedékenyt, s ő bölcsen csak az utóbbira válaszolt). Nehéz elhinni, hogy a szabad demokrata politikusok mindegyike lelkesen követi új pártelnökét a szakadék felé. S hogy hovatovább csőlátással csakis az adópolitikát tekintenék a baloldallal való – és az adott jobboldallal szembeni – évtizedes együttműködés egyedüli tényezőjének. Avagy tényleg elhinnék, hogy egy választási kampányban a jobboldali hála ezúttal politikai kategóriává válna? Hogyne, Orbánnál senki sem ügyesebb a „megélhetési politikusok” átcsábításában, de nekem koránt sincs ilyen rossz véleményem a liberálisokról. Legfeljebb rossz politikusoknak tartom őket, amit szerintem az is bizonyít, hogy – amennyiben valóban nem a „túlpartra” ácsingóztak – sikerült túlzásba vinniük azt, amit a koalíciós szakítás érveként emlegettek.
Immár sem a pártjuk megtépázott tekintélyének helyreállítását nem hihetik, sem pedig azt, hogy – a korábbi reformdiktátumok nyilvánvaló kudarca után – olyasmire kényszeríthetik a szocialistákat, amire azokat önérdekük nem engedi. Személyekről lehet alkudozni, alapelvekről nem. Gyurcsány különben is alighanem elment egy baloldali párt lehetőségeinek határáig, s felettébb furcsa (ha összeesküvés-mániákus lennék, gyanúsnak tartanám), hogy látható igyekezete a kompromisszumra goromba elutasításra talált. S hogy nemcsak az ő akármennyire hiteles személye, hanem a legalább valamennyire jóléti állami kiadások védelmezése is az, amiben pártja bizonyosan felzárkózik mögé. Viszont tényleg: nem volna ideje, akár ultimátumszerűen elárulni, hogy melyik párt milyen kiadást hajlandó csökkenteni?!

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!