Kommentár

Csütörtökön egységes Amerika emlékezett a 2001. szeptember 11-i borzalmas terrortámadásra, az egymással ádáz politikai küzdelmet vívó két elnökjelölt együtt ment a  lerombolt New York-i felhőkarcolók emlékhelyére, aznap a tévék sem sugároztak kampányhirdetéseket. De a Washingtonnal való vitáit e tragikus napon szintén feledve volt megint egyszer szolidáris a tisztességes külvilág is, amelynek hét évvel ezelőtti reagálását a – mindannyiunkat fenyegető – terrorra oly híven tolmácsolta a párizsi Le Monde: „Mindannyian amerikaiak vagyunk”. S azóta együtt kellett éreznünk londoni, madridi, casablancai (most éppen újdelhi) iszlamista terrorakciók áldozatainak hozzátartozóival, nemzeteivel.
Az a modern korunkban csak 9/11 néven emlegetett szörnyű nap vitathatatlanul korszakhatár, s kihat a világpolitikára, de mindennapi életünkre is (kivált a légiutasokéra). Olyanformán is, hogy mindenfajta szélsőségesek még most is makacsul terjesztik elképesztő teóriáikat, összeesküvés-elméleteiket (a legszebb talán az, amelyik tagadni próbálja, hogy a Pentagonba repülőgép csapott volna bele: körmönfont érvelésük csak arra nem ad választ, hová tűnt akkor az utasszállító fedélzetén volt több tucat ember, közte hírességek is?) Nálunk akadt még politikus is, aki lépten-nyomon hangoztatta kételyét: ugyan miként szervezhette e merényletsorozatot „egy szakállas ember egy barlangból”?
Csak az a gond, hogy annak a szakállas embernek már a tornyok lerombolása után kellett barlangokban bujkálnia, addig meglepően jól felszerelt kiképzőtáborokból irányította a nemzetközi terrorista hálózatot. E táborait immár ugyancsak lerombolták, ám őt magát azóta sem találják, noha legalább eltalálni minden vágya a hamarosan távozó amerikai elnöknek. Ezért is találgatja a szombati Los Angeles Times, hogy vajon ezúttal valóban számíthatunk-e „októberi meglepetésre”, vagyis arra: Oszama bin Ladent elkapják – ahogy akkor Bush mondta – „élve vagy halva”. A lap beszámol arról, hogy a pilóta nélküli robotgépek már az épületeken belül tartózkodó emberekről is képet tudnak továbbítani. S az elnök a héten adott engedélyt az akár pakisztáni területen történő amerikai katonai akcióra. Hogy elbánni végre Oszamával nemcsak Bushnak jelentene személyes elégtételt hivatala elhagyása előtt, hanem a republikánus párosnak is alighanem komoly lökést a novemberi elnökválasztásra, az nyilvánvaló.
Az „októberi meglepetés” lehetősége 1968 ősze óta vetül árnyékként a mindenkori amerikai elnökválasztási kampányra. Akkor Nixon csapata rettegett a demokrata alelnöknek, Humphreynak kedvező vietnami fordulattól (és titokban a békeesélyek szabotálására biztatta a saigoni rezsimet). Amikor 1980 októberében Carter remélte a túszul ejtett diplomatákat hazahozni Teheránból, az iráni ajatollahok dehogyis segítettek neki: percre megvárták január 20-ának delét és Reagan elnöki eskütételét a szabadon bocsátással. Négy éve viszont a demokrata elnökjelölt Kerry már tarthatott az újraválasztásáért küzdő Bush okozta októberi meglepetéstől, de anélkül is vesztett. Most Obama félhet, miközben a technológia (képzavarral) szorítja a hurkot Oszama körül. A.J.        

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!