Bán Mariann
– Szinte valóban bábszínházba is illőek a lebegő bajuszos angyalok, a macskás-madaras tálak, bokályok, perselyek az Üllői úti Museion No.1.Galériában. Nem véletlen, hogy murális munkájának a Bábszínház ad otthont…
– Mestereimen kívül talán életemben a legnagyobb hatással rám Kemény Henrik „bácsi” Vitéz Lászlója – Lacikája –, bábfigurája volt. A szeptember 20-án záruló tárlatom „halmazati kiállítás”: az évezred, azaz 2002–2008 közt a kecskeméti Az agyag hangja nemzetközi szimpózium kapcsán, ott készítettem a tárgyakat. Borzasztóan szeretem a város légkörét, még akkor is, ha sajnos minden évben hiányzik nekem egy-egy régi, közben lebontott ház… De van igazi piac… Probstner János, akivel e szimpóziumot együtt kitaláltuk – jó házigazda a nemzetközi kerámiastúdióban, a vele ott együtt alkotó vagy tucatnyi művész – litvántól olaszig, hazaitól romániai magyarig – jó néhány munkája a gyűjteményben marad, már óriási a kortárs anyag. Az első szimpóziumtól féltem még, hisz’ soha nem tanítottam, s csupa ifjú művész sereglett Kecskemétre. De nagyszerűen, szórakozva dolgoztunk együtt, zenész haverok segítségével meg-megszólaltatva ezúttal a munkáinkat. Például a – már bocsánat, de ez a hivatalos néprajzi neve – a seggfütyülő sípokat, amelyekbe a hátsójukon kell belefújni. Általában pár hét alatt megcsinálom a tárgyaimat, s aztán még hónapokat elbogarászgatok rajtuk a festéssel. Valahogy érzem, hogy rendben vannak, de még nem készek… Amúgy papíron már nyugdíjas lennék, de ezt az intézményt nem művészemberre szabták: a magamfajta nagy mázlista – azt csinálja egész életében, amit imád! Hadd dicsekedjek: Mikulásra talán a Corvina Kiadótól kijön „A KÖNYVEM”, mert már olyan vén vagyok, hogy könyvet is lehet rólam írni – Kernács Gabriella, a Magyar Televízió művészeti szerkesztője – régen filmet is forgatott a Manual-csoportról, amelynek tagja voltam, s rólam – elment nyugdíjba, de nem nyugodott. Ő a kötet szerzője. Sok-sok kép lesz benne nem csupán munkáimról, hanem macskáinkról is. Csöviről, Csufiról, Öcsiről, Pipiről, s anyjukról, az „öregasszony” Gizikéről is isteni fotókat lehet gyártani. Nem beszélve a konyhában rikoltozó bugyikék papagájunkról. Őt akkor vettem – olyan szomorú-kék volt a színe –, amikor édesanyám betegsége miatt én is nagyon szomorú voltam…
– Hogy telt a nyár?
– Férjemmel végre eljutottunk Madridba és Barcelonába. Madrid még mindig haloványan fénylő birodalmi város, s ott van – igaz, az ősi Közép- és Dél-Amerikából a gyarmatosítók által összerabolva – a rengeteg, olykor évezredes csodatárgy, kerámia… Benjamin, a fiúnk már felnőtt – szólóban nyaralt, meg muzsikált – a Debreceni Egyetem zeneszakán tanul. Amúgy meg sok időt töltöttünk el a buja – szerintem dzsumbuj kertben –, a hatvancentis büszkeségem, a kis mesterséges tó teli sással, náddal, s vizipók-csodapókban is nagy vagyok. Meg boldog „mamája” két kecskebékának – ebihalként jöttek hozzánk –, ők Henrik és Vilmos. Becsületes angol hercegi nevet kaptak, mert hogy is néznének ki ilyen komoly keresztnevek nélkül, ha egyszer tényleg királyfivá változnának?!
– gündisch
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!