Kalap és bokréta

Amelyet olykor mintha teljesen elborítana a belpolitika; mint árvíz idején a Duna, úgy lépnek ki a tájékoztatás és a közbeszéd medréből az igazi és álbotrányok hírei, a különféle politikai játszmák vagy éppen végjátékok lényeges vagy teljesen lényegtelen mozzanatai. Történészek a megmondhatói, hogy a magyar világtól sok évszázadra visszamenően soha nem volt idegen a befelé fordulás, önmagunk fontosságának a fölnagyítása. Ennek az aránytévesztésnek az egyik következménye, hogy csaknem húsz évvel a rendszerváltozás után, immár a nyugati közösség tagjaként, sem vesszük észre, ha a nyilvánosság előtt pontatlan megjegyzések hangzanak el a demokráciák világáról. Amelyben, mondta volt Eörsi Mátyás szabad demokrata képviselő, nem létezik szakértői kormány. Bármilyen indokból mondta is – tévedett. Persze nem tipikus, s ma valóban nincs európai ország, ahol szakértői kormány működne, de a politikai gyakorlat ismer ilyen példákat, persze az elitek sehol nem jószántukból, hanem kényszerből nyúltak ehhez a megoldáshoz. Így Csehországban 1997-ben a jegybankelnök kapott kormányfői megbízatást Havel elnöktől, de vezetett már miniszteri csapatot legfelső bírósági elnök – 1989-ben Görögországban –,  s az olaszok, akik ugyancsak megszokták a gyakori váltásokat, a kilencvenes években kétszer is szakértői kormányfőt üdvözölhettek a Palazzo Chigiben; Finnországról nem is szólva, ahol az ottani patthelyzetek miatt hétszer alakult ilyen kabinet az elmúlt bő hat évtized folyamán. Tehát igenis létezik „szakértői kabinet” a demokráciákban, az persze, hogy a hazai ötlet megvalósítható-e, teljesen más kérdés. A grasszáló provincializmus következményének tulajdonítom azt is, hogy közvélekedésünk a jelek szerint nehezen tud kiegyensúlyozottan értékelni Amerika dolgában. A „földszintes” okoskodásokban máig ott kísért a műveletlen, hamburgert faló, semmit nem tudó Amerika torzképe – elég legyen csak a Nobel-díjasok magas számára vagy éppen a párját ritkító könyvtári hálózatra utalni –, a „magas röptű” eszmefuttatásokban pedig még mindig jelen van az „imperialista”, az egyetlen szuperhatalomként a kicsik szuverenitását korlátozó ország karikatúrája. Ez a régi, még a diktatúrából itt maradt  reflex mindig „kéznél” van, s ha például a budapesti amerikai nagykövet azt tanácsolja, hogy halasszuk el a Déli Áramlatról folytatandó megbeszéléseket, akkor az „durva beavatkozás” a mi belügyeinkbe.
Nem gondolom, hogy így lenne. A tanács, a diplomáciai kérés nem hozható közös nevezőre az egykori, a szuverenitást valóban durván korlátozó nemzetközi szocializmusmechanizmusokkal – teljesen függetlenül attól, hogy végül melyik gázvezetéket építik meg, s mikor. Ezek a meggondolatlan reakciók, téves megállapítások éppen a helyi érték mértéktelen fölnagyításából fakadnak. Petőfinél frappánsabban senki nem fogalmazta meg: „Ha a Föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta.”
Vegyük már észre, hogy ahány ország – annyi bokréta-jelölt.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!