Elvágni a gordiuszi csomót

Az SZDSZ első elnöke és máig egyik szellemi meghatározója pénteki interjújában bölcsen fejti ki, hogy felesleges (a koalíciós időszakhoz hasonlóan) közös nevezőt keresni, mert „a Gyurcsány-dolgozat jól mutatja, meddig hajlandó az MSZP elmenni a ciklus hátralévő részében. Az SZDSZ ezen az alapon nem térhet vissza a kormányba”. Kis János ezért a kisebbségi kormányprogram bizonyos – megegyezéssel kiválasztott – pontjainak ellenzékből való liberális támogatását ajánlja. Mivelhogy – és ez a lényeg! – a szabad demokraták számára „a kormány megbuktatása a politikai véget jelentené”. De a szocialisták is rövidlátó módon járnának el, ha a liberális frakció szétszakításával próbálkoznának, az szintén végzetes lenne politikailag. Viszont „a választási harcot a két pártnak nem egymás, hanem a jobboldal ellen kell megvívnia. Megegyezésre vannak ítélve” – hangzik a filozófusi verdikt.
De hasonlóan ítélkezik a két párt táborának zöme is, ez olvasható ki a lapokat elárasztó üzenetekből, amelyek „feladói” láthatóan szintén tisztában vannak a hazai képlettel és a jelenlegi jobboldal, mondjuk így, állapotával. Immár bízvást kimondhatjuk, hogy amennyiben a liberálisok népszerűségük növelésében reménykedtek a koalíciós szakításkor, akkor valószínűleg tévedtek. Avagy talán az eltelt hónapok áldatlan, mindkét tábort egyre jobban nyugtalanító stílusú vitái húzták keresztül az akkori számításokat. A héten a június elején megválasztott új pártelnököt a média szembesítette akkori (vetélytársát bíráló) szavai-val, amelyeknek a maiak enyhén szólva ellent mondanak: „amit János ajánl nektek, az SZDSZ-nek és az országnak: az ultimátumok politikája. Vagy létrejön az egykulcsos adó, megvalósul az ezermilliárdos adócsökkentés, vagy az SZDSZ nem szavazza meg a költségvetést… János politikája nem a párbeszéd és az építkezés politikája, hanem az ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatásé: vagy lenyomjuk követeléseinket az MSZP torkán, vagy jöjjön Orbán Viktor kétharmados győzelme”. Hát (stílszerűen szólva) Gábor hat mostanában Jánosként.
Nincs értelme azon töprengeni, mitől e szerepcsere, mert ma már egy politikailag nyeretlen kétévesnek is nyilvánvaló, hogy Fodornak akkor volt igaza: „az ultimátumok politikája bukáshoz vezet…kiviszi az SZDSZ-t a parlamentből”. Elutasítván a másik kis párt fondorlatos – a parlamentet feloszlatni óhajtó – javaslatának megszavazását, a szabad demokraták maguk hívták le a saját blöffjüket, ismerték be ennek az ultimátumpolitikának az értelmetlenségét. Nyilván tudva, ám helyeselhetően nem törődve vele, hogy rögvest rájuk rontanak a jobboldal gúnyolódó publicistái, akik eddig oly előzékenyen mutatták nekik az utat a szakadék felé. Hiszen láthatták, hogy a jobboldal vezére képletesen dörzsöli a kezét és tétlenséget parancsol hadainak: a politika egyik alapigazsága, hogy ha azt látod, ellenfeled öngyilkosságot készül elkövetni, ne tegyél semmit…
A liberális politikusok és publicisták jószerivel fékezhetetlen (és sok tekintetben érthető, olykor helyeselhető) reformvágyát lecsillapíthatnák végre a tények. A kormányprogram megtorpedózásának alkotmánybírói engedélyezése, a nagy változtatásokhoz elengedhetetlen hallgatólagos együttműködésre (mondjuk a német jobboldallal szemben) képtelen ellenzék, s igen, a szocialista partner vonakodása a saját politikai öngyilkosságától. Kis jól látja, hogy az MSZP nem akar és tud tovább elmenni, mint ameddig kormányfője (pártja frakciójának támogatását megkapva) elment a – liberálisok által kért – programvázlatban. Lehet azt, mint magukat mindenkinél okosabbnak képzelő ultraliberális közírók teszik, csepülni, semmibe venni, de a baloldal fő erejét talán mégsem szabadna, és úgysem lehet, szembefordítani a saját szavazóbázisával, méghozzá egy immár csupán félciklusban. Kivált akkor, ha éppenséggel az egyik jobboldali lapban írja egy közgazdász, hogy Gyurcsány „mint ahogy hatoldalas dolgozatából kítűnik, egy valódi szociáldemokrata programmal” készül a választási kampányra, s az „a Fidesz számára is feladja a leckét”: ha nem áll elő „egy jól kommunikálható, számításokkal gyakorlati érvekkel…alátámasztott” programmal, „akkor a jelenlegi támogatottsága ellenére igen nehéz választási kampánynak néz elébe”.
Ne róják hát fel a szocialistáknak, hogy nem kívánnak birkaként vonulni a politikai vágóhídra, s nem osztják az SZDSZ fekete humorú kampányfőnökének (!) véleményét, miszerint úgyis jön a Fidesz, mindegy tehát, hogy előbb vagy utóbb. Miként persze demokráciában az is képtelen vád, hogy egy nagy párt igyekszik védelmezni szavazótábora érdekeit, s nem hagyja magát elcsábítani – nyugaton már elhalkult – szirénhangoktól, hogy a tehetőseknek kedvező adócsökkentés milyen jó lesz (persze, mint mindig, „hosszú távon”) a szegényebbeknek is. Csak ízelítőül egy e heti Washington Post-cikkből: McCain azzal élesztené újra a gazdaságot, „ami nem véletlenül George W. Bush gazdasági újjáélesztési programja volt nyolc éve: csökkentsd az adókat főleg a gazdagoknak és az ő befektetéseik mindannyiunkat gazdagítanak majd. Immár mindannyian tudjuk, hogy ez milyen jó bevált” – írja maró gúnnyal a publicista, nyilván annak megnyugtató tudatában, hogy őt nem lehet lekádáristázni. Miként azt a londoni Times-elemzőt sem, aki az amerikai történelem legnagyobb államosítása (az óriási jelzáloghitel bankok átvétele) láttán azon elmélkedik, hogy a nyugat mégsem hisz immár abban, hogy „a piacnak mindig igaza van”, s a piaci erőket muszáj szabadjára engedni. Hovatovább már csak e vadkeleten?
Természetesen a liberálisoknak sem szabad felróni, hogy kitartanak tételeik (olykor talán már csak dogmáik) mellett, s valószínűleg ezért sincs értelme a koalíció újrakötésének. Hiszen most ők kérik számon lehangoltan és vádlón, hogy a kormányfő nem tartotta magát a 2006-os, de még a tavaly nyári kompromisszumos megállapodáshoz sem. Mintha bizony nem lenne ma – ama politikai katasztrófával felérő – népszavazások után merőben más helyzet (ha valamiért hibáztatni lehet Gyurcsányt, az éppen túlzott ragaszkodása e közös programhoz, holott már az Alkotmánybíróság elképesztő döntését követően le kellett volna mondani a vizitdíjról, amit aztán úgyis ejteni kellett, de milyen áron?!) De aki, mint Kis János is, tisztában van az igazi hazai választóvonallal, az tudja, hogy e két exkoalíciós párt – immár másfél évtizedesnek mondható – együttműködése nyomán tényleg egymásra van utalva. Benjamin Franklin híres, sajna lefordíthatatlan szójátékát akként citálnám ide, hogy „egymástól függünk, vagy külön-külön fogunk lógni”.
Ha tehát nem lehet, de nem is tanácsos, olyan kölcsönös engedményeket tenni, amelyek akár a liberálisok, a szocialisták önfeladását jelentenék, akkor elő a kard! Akik oly sokszor lamentáltak arról, hogy miért nem „igazi” szociáldemokrata párt az MSZP, azok ne legyenek felháborodva, ha pontosan igazi szociáldemokrataként védi a nyugdíjakat, szociális kiadásokat. S nem hajlandó egy bizonyos (a Gyurcsány-dolgozatban megjelölt) határon túl azok rovására fedezni a tehetőseknek kínált adókönnyítést. Ha az SZDSZ nem tudja megszavazni ezt az adóprogramot, az ilyen költségvetést, s legfeljebb néhány ügyben tudná támogatni a kisebbségi kormányt: tegye ezt. Távolmaradásával a kritikus szavazástól segíthet elkerülni a kormánybukást, s ez beleillik a demokratikus játékszabályokba. Miért ne cselekedhetné a fordítottját, mint az államfőválasztáskor, amire szabad demokrata politikusok mostanában a szocialistákat óva in-tően szeretnek utalni: akkor az SZDSZ-képviselők nem akartak Szilire szavazni, de Sólyomra sem, ám ekként – akarva-akaratlanul – elősegítették a jobboldal politikai sikerét. Hát most akarva biztosíthatnák a baloldalét, amelynek sikere amúgy nekik is érdekük! Ne a hatalomra áhítozó jobboldal kórusával törődjenek, hanem e közös érdekkel. S ne blöffölve pókerozzanak, hanem játszanak nyílt lapokkal: igen, távolmaradásunkkal biztosítjuk a szocialista szavazati fölényt, mert jobbnak tartjuk, ha ez a kormány tölti ki a ciklust. Nagy Sándornak is „bejött”, hogy elvágta a gordiuszi csomót.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!