Fontos ügyekben nemzeti összefogásra lenne szükség

● Képviselő úr, a minap volt a 75. születésnapja. Hogyan telt? Kik gratuláltak s kik nem?
– Bensőségesen, a családdal, a feleségemmel ünnepeltem, eljött a két testvérem, minden gyermekem – 40 esztendős a legidősebb, 14 a legfiatalabb – és unokám, közülük a legnagyobb 11 éves. Ott volt még néhány távolabbi rokon, s köszöntött az a néhány barátom, aki számon tartotta, hogy 4-én születtem. A feleségem és gyermekeim néha sejtelmesen mosolyogva mondják, hogy még nincs vége az ünneplésnek, de nem tudom, mire készülnek. A Népszavában is megjelent velem egy szép cikk. A parlamentből? Nem, onnan senki; a frakcióülésen égető politikai kérdésekről beszéltünk. S különben is: a kor nem érdem, hanem állapot. Nem nagyon tudok mit kezdeni a 75 évemmel, nem érzem oly hosszúnak. Amíg fiatal voltam távolinak tűnt még a hatvanadik év is. Most látom, hány barát, ismerős, kortárs megy el fiatalabban. Huszonhárom éves koromtól, amikor elítéltek, a halál gondolata nem igazán rendít meg; inkább az jár a fejemben, még menynyi mindent kell elintéznem.
● Aki ismeri az életútját, tudja, hogy önt nem lehet semmiféle skatulyába beletuszkolni. Hogyan definiálná, ki is Mécs Imre? Mi a politikai hitvallása?
– Én őszintén liberális vagyok. A liberalizmust úgy tekintem, mint a levegőt: abból veszem észre, ha baj van, hogy a levegő rosszá válik és megfulladok, ha elfogy. A jó levegő természetes. A liberalizmus is az a szó eredeti értelmében: mindent szabad, ami nem sérti mások érdekeit. Korán alakult ez ki nálam. A legnagyobb hatást gyermekkoromban a pécsi jezsuita kollégium tette rám. Ez a nagyon szigorúnak hitt szerzetesrend tulajdonképpen lelkileg liberális. Önként és szabadon szenteltük életünket Isten szolgálatára. Ott nem voltak tabutémák. S később ’56 volt a meghatározó élményem. Van-e liberálisabb dolog, mint egy szabadságharc?…
● Lehet sommásan egy szóval – valaha ellenforradalomnak, azután forradalomnak – minősíteni? Vagy bonyolultabb volt ennél?
– Hogyne! Az fenomén, ami ’56 volt, nem írható le egy szóval. Mindenki máshonnan indult. Az akkori „revizionista” írók, újságírók belső reformot akartak, mi, egyetemisták radikálisat, és voltak persze, akik csak vissza akartak térni az 1945 előtti állapotokhoz. Vagy nézzük a folyamatot: amikor megfogalmaztuk a 16 pontot, akkor még reformot kívántunk. Amikor este ott álltunk a rádió előtt és közénk dobták az ávósok a könnygázgránátokat, és mi visszadobáltuk, akkor vaskos diákcsínynek éreztem a dolgot. Amikor elkezdtek lőni, és emberek sebesültek meg, s láttam az utca népét, a „szent suhancokat”, akkor úgy éreztem, átzúdul ez az egész a fejünk fölött és hogy ez forradalom, ami nem áll meg ott, ahol mi meg akartunk állni. Amikor hajnalban a József körúti házunk előtt végigcsörömpöltek a szovjet páncélosok, akkor a forradalom átcsapott szabadságharcba. Ez pedig egyesítette, összeforrasztotta a különböző indíttatású embereket. Akkortól a barikádnak nem volt két magyar oldala, csak egy; a másikon az elnyomó idegen hatalom állt.
● S valóban a nemzeti egység volt a fő jellemzője? Hiszen a parlamentben ülő két volt ’56-os halálra ítélt most ellenlábas: Wittner Mária a Magyar Gárda születésénél bábáskodott, ön pedig a SZDSZ után 2006-tól az MSZP színeiben képviselő…
– Sohase voltunk egyformák, és most sem vagyunk azok. Ötvenhatban nagyon sokféle ember jutott átmenetileg közös álláspontra, és még ennél is fontosabb: nagyon erős volt a hitünk abban, hogy egyet akarunk. Lehet, hogy nem pontosan így volt, de így hittük; a Parlament előtt a Nagy Imrére váró tömegben, amelyben már a diákok mellett sok munkás is volt, alighanem mind úgy érezték, ahogyan én is: hogy mi mind értjük egymást. Ez pillanatnyi, kegyelmi állapot volt; hatalmas erőt teremtett. Újjászületett a nemzet. Jó, ha száz-kétszáz évente egyszer történik ilyesmi. Az pedig természetes, hogy egy új demokráciában az addigi diktatúraellenes egység felbomlik, és eltérő politikai irányzatok jelennek meg.
● Megbocsátotta a szocialistáknak a múltat?
– A szocialistáknak nem kellett megbocsátanom. A pártállami diktatúra fedő ideológiája volt az, amit hamisan szocializmusnak vagy kommunizmusnak neveztek, de ennek a diktatúrának sem a kommunizmushoz, sem a szocializmushoz nem volt igazán köze; a viselkedést a diktatúra szabályai írták le. Hadd idézzem Angyal Istvánt, akivel együtt voltam a siralomházban. Ő azt mondta: Auschwitz Birkenau – ahol az édesanyja „füstté vált” és ahol szökés miatt a szeme láttára akasztották fel a nővérét – egy rohadt karvaly eszmének volt a leképezése, itt pedig a világtörténelem egyik legnemesebb eszméjének a nevében történik ugyanaz – és ez rettenetes. A szocia-listáknak, akik szakítottak a múlttal, és partnereknek bizonyultak a rendszerváltásban, ezért nem is kellett megbocsátanom, a diktatúrának pedig nem bocsátottam meg; ellensége voltam. És utána az első szabadon választott kormánynak az ellenzéke lettem… Kevesen tudják: 1992 elején Béki Gabriellával megalakítottuk az SZDSZ szociálliberális szárnyát.
● És megbocsátott azoknak, akik a 301-es parcellánál a koszorúzási beszéde közben azt kiabálták, hogy fel kellett volna akasztani?
– Őket sajnálom a lelki szegénységük miatt. Nem tudják, mit beszélnek. És ebben nem ők a hibásak, hanem azok az álságos politikusok, akik baloldalról átmentek jobboldalra, és ott mesterségesen álkonzervatív-álkeresztény kurzust csiholnak, ugyanakkor gyűlöletet gerjesztenek és suba alatt uszítanak. Ez teljesen hiteltelen. Keresztény vagyok és Krisztus követője. Komolyan veszem, hogy az embertársaimat – az ellenséget is – szeretni kell. De nemcsak sajnálat él bennem, hanem düh is, amiért családanyák kisgyerekeket hoztak kereplőkkel a 301-es parcellába. Persze mögöttük politikai erők álltak, s a Kossuth téri, a tévét is megtámadó csürhe mögött is. Tönkretették 1956 ötvenedik évfordulóját. A magyar társadalomnak még soha nem volt akkora „piárja”, mint ez a jubileum. Félszáznál több király, államfő, kormányfő jött el ide, hogy virágot tehessen le, és akkor nem ezek a képek jelentek meg a világ médiumaiban, hanem a felheccelt és fizetett gazemberek tombolásának a képei. Ezért azok a politikai erők felelősek, amelyek nem tudtak eleget tenni a demokratikus játékszabályoknak, és hátulról „csendestársként” támogatták, fizették a randalírozókat.
● Mit gondol ma az SZDSZ-ről, a koalíció felmondásáról és arról, hogy Fodor Gábor és a párt vezetése szakértői kormányt akar, amiről Eörsi Mátyás azt állította, demokráciában nem létezik ilyen? Milyen lehet a jövője volt pártjának?
– Ügyvezető kormányokra kormányválság idején van szükség vagy akkor, ha választásokat írnak ki. Egyébként meg nehéz kérdés ez. Én szülöttemnek tekintem az SZDSZ-t és szerettem volna, ha sokkal szélesebb talpazatú marad. Amikor átalakítottuk a Szabad Kezdeményezések Hálózatát párttá, miután Magyar Bálint és a mögötte álló Kis János szûkíteni akarta a „spektrumot”, elkezdődött a tömegbázis csökkentése. A hálózatnak még tagja volt a Fidesz is, és sokaknak, akik az MDF-be akartak belépni, én voltam az ajánlója. Az első szabad választáson a voksok 25 százalékát mi kaptuk, majd jött a lejtmenet a Tölgyessy-affértól a választási párttá szûkülésig. Ma az SZDSZ halovány emléke egykori önmagának. Inkább nem jósolnék. Reménykedem.
● És mi a kiút a mostani helyzetből az ország számára?
– Ha az SZDSZ mai vezetői a nemzet érdekére hivatkoznak, akkor ebből nem az következik, hogy még több, még nagyobb reform kell, hanem épp ellenkezőleg, az, hogy be kell már fejezni a megkezdett reformokat. Most kezd látszani, hogy mi az eredménye az eddigi erőteljes nadrágszíjmeghúzásnak; soha ennyi autópálya nem épült, lépéseket tettek az állami adminisztráció csökkentésére, kezd újra bejönni a tőke Magyarországra… Torzsalkodás helyett együtt kellene mûködni, mert a megkezdett reformok befejezéséhez szükség van a következő választásig tartó másfél évre. Aki ezt akadályozza, az akármit is mond, a nemzet érdeke ellen tesz. Érthetetlen a számomra, hogy az SZDSZ vezetői beálltak Orbán Viktor táborába, aki szinte beteges gyûlöletet mutat a legális miniszterelnök ellen. Egy jól mûködő demokráciában megengedhetetlen másfél parlamenti cikluson át szabotálni az ország megválasztott kormányát. Tartsuk be a demokratikus játékszabályokat! A SZDSZ-nek pedig meg kellene találnia a közeledési lehetőséget és támogatnia kellene valamilyen formában a kormány erőfeszítéseit.
● Valóban azért ült át, mert az SZDSZ nem bocsátotta meg, hogy a legutóbbi államfőválasztáson a pártvezetés ellenében Sólyom László helyett a szocialista Szili Katalinra voksolt?
– Az elnökválasztási hacacáré idején nyilatkozott a tv-ben Hiller István pártelnök: úgy érzi, a szocia-lista pártnak kötelessége elősegíteni, hogy a parlamentbe jussak, s felajánlja, hogy felvesznek az országos pártlistára. Ezt némi hezitálás után elfogadtam. De nem egoizmusból, hanem azért, mert csaknem egy emberöltővel a rendszerváltás után így tovább képviselhetem '56 szellemiségét az Országgyűlésben, s nem kell feladnom a szociálliberális értékrendemet sem. Nem léptem ki az SZDSZ-ből, hanem öt évre szüneteltetem a tagságomat. A XV. kerületi SZDSZ-csoporthoz tartozom, ott van a nyilatkozatom is a szüneteltetésről. Változatlanul szociálliberális gondolkodású vagyok és úgy vélem, nem szabad mereven kezelni a pártkalodákat…
● Hogyan viseli el a frakciófegyelmet? Jó elvtárs? És milyennek látja az MSZP-t belülről? Egy egységes párt vagy több?
– A frakciónak vagyok a tagja, a pártnak nem. Sok rendes, jóndulatú emberrel ismerkedtem meg a frakcióban, de nem könnyű egységes pártnak tekintenem az MSZP-t. Egyrészt mert rendkívül sok a helyi értékû kötődés; sok a polgármester-képviselő is. S máig is érezteti a hatását, hogy amikor 1989 őszén kettéhasadt az MSZMP, akkor voltak néhányan, aki megakadályozták a kemény szétválást. Így a megújuló szocialista párt megtartotta a korábbi párthelyiségeket és túl sok régi párttagot átvett. Ezért kellett hurcolnia a vádat, hogy az MSZMP utódpártja. A belső erővonalai pedig nem annyira a politikai különbségek, mint inkább az érdekek szerint rendeződnek el, ahogyan a többi pártéi is; mindegyikben vannak például, akik szeretnék, ha tiszta, átlátható lenne a pártfinanszírozás és vannak, akik továbbra is elfogadnák a „nemes cél érdekében” a kapcsolati tőkén, a nexuson, a kölcsönös ígéreteken alapuló, ezért kifogásolható – hogy ne mondjam: korrupt – támogatást… A frakciófegyelemről pedig annyit: tudomásul vettem a 70 ezer forint büntetést, amit azért kaptam, mert elvi okból tavaly az adótörvény-szavazásnál nemet mondtam az ingatlanadóra.
● Képviselői diadala volt, hogy négy éve megszûnt a sorozott hadsereg. Elégedett a maival? Erősnek, professzionálisnak tartja?
– A személyi, szakmai fejlődése biztató. Az a körülbelül kétezer katona, aki évente megfordul a külföldi missziókban, okkal kerülhet a nemzet dicsőségtáblájára; mindenütt a legnagyobb elismeréssel beszélnek róluk. De a honvédelmi bizottság korábbi elnökeként és mai tagjaként keveslem, hogy a honvédség GDP-arányos támogatása 1,9 százalék helyett csak 1,3, amivel a NATO-ban hátul kullogunk. A sorkatonaság megszüntetése sok olyan követelményt hozott magával, amelyet még teljesíteni kell; többre lenne szükség a katonák anyagi és lakáshelyzetének javításához, a felszerelés modernizálásához.
● Nagy Imre újratemetésén, 1989-ben így beszélt: „Ha összefogunk, megteremthetjük azt, ami őseink vágya volt, amit kivégzett, temetetlen társaink velünk együtt akartak, és amiért életüket áldozták: a független, szabad, demokratikus Magyarországot!” Ilyennek látja a magyar demokrácia jövőjét?
– Az azon múlik, lesz-e a kormánypártok és ellenzéki pártok között együttmûködés, és a nemzet érdekét szem előtt tartva a fontos ügyekben képesek lesznek-e összefogni. A konstruktív ellenzékiség általában a fő célokat, az ország érdekét tekintve 70-80 százalékban egyetértést jelent és 20-30 százalékban vitát. Nálunk épp fordított az arány, ha nem rosszabb. S hogy ez mikor változik meg? Látva a mai mély árkokat, nem vagyok túl optimista; Mózes negyven évig járatta népét a pusztában, hogy amikor az ígéret földjére érnek, ne legyenek már ott azok, akik nem tudták elfelejteni a rabszolgamúltat…

Vasvári G. Pál

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!