Mindig a szobrászat felé terelt a sors

 

● E nyűgös, nyár végi esőben jó érzés itt, a Laktanya utcai galéria előtt „sorstársakkal” találkozni… Esernyős nőkkel. Bronzba öntött türelemmel állják a fényképeszkedő – szintúgy paraplés – turisták ölelését… Csak a virágok mintha túl meleg színt képviselnének  körülöttük.
– Köszönöm – ha nekem tulajdonítható e jóleső találkozás… Az Esernyősök Siófokon, a szülővárosomban is jelen lévő szoborcsoport – ott kő van körötte. Egyébként meg sem próbálom befolyásolni, hogy milyen virágokat – hideg, avagy meleg színűeket ültetnek köré… A La Charogne szobrom – egy kiterített nőalak, egy tetem – egyfajta fekete érzelmet képvisel, s ha jól emlékszem, élénksárgák az egynyári növények mellette Siófokon. Szegény virágok elhervadnak, a szobor marad… Igen. Une Charogne – Egy Dög. Baudelaire francia költő volt, a modern alanyi költészet elindítója, az ő Romlás virágai kötetének egyik – nyilvánvalóan „majdnem címadó” – verse szobrom ihletője. Egy nyár reggeli sétáról beszél kedvesének – aki parasztlányból lett színésznő volt, Manet által festett portréja itt van a mi Szépművészeti Múzeumunkban – s elindulván, az árokparton egy szerencsétlen kutya szörnyűséges tetemére lelnek, amelyből férgek folyama ömlik már”… Látod, kedvesem, te is ilyen leszel, valódi lényegedet én őrzöm meg verseimben…” mondta, írta. Sokféle vonzatát lehetne még a szobornak felemlegetni… Számomra ez egy indulás volt nagyjából ötesztendőnyi szilencium után, illetve alatt – amikor megbízatásaim nem voltak ’56 után, s ezt a munkát MAGAMNAK kezdtem el csinálni. Bronz-öntését saját zsebből fedeztem, ott az öntödében cizelláltam, s az első kiállításáról már nem tudtam hazahozni Itáliából – mert egész egyszerűen nem volt száz dollárom… Úgyhogy hálás vagyok a mai napig Fekete Jánosnak, aki kortársam. Meglátogattam akkor a Magyar Nemzeti Bankban – amelynek elnöke volt –, s kértem tőle. Nemcsak én. Schaár Erzsébet szobrászművész és férje, Wilt Tibor – már rég elmentek sajnos – is ugyanígy járt. Hárman kaptunk – háromszáz dollárt. Nagyon nagy dolog volt ez akkor. Igazi gesztus. Ez a történet… Elnézést, ha kicsit bő lére engedtem…
● Nagyon örülök e személyes történetnek. Vagyis már történelemnek… Megihlette Proust is. Egy másik francia.
– Igen. A tűnt idők. Les temps perdus. De csak a kiindulópontot jelöltem meg a szoborcsoport címéül, Proust után – a többit mintegy emlékezetfrissítésként csináltam, a saját múltam felidézésére, mintegy jogot érezve arra, hogy az én „elmúlt időmnek” is legyenek olyan apró részletei, amelyeket érdemes számba venni. Ez is szülővárosomban áll. Volt egy időszaka az életemnek, amikor sokat dolgoztam külföldön, s a munkáim nem kerültek haza. Mindig is törekedtem rá, hogy itthon teljes legyen az életművem anyaga, így olykor elkészítettem még egyszer a szobrot, ha futotta rá – hogy ne azzal a kockázattal dolgozzam, ha meghalok, széthullik az egész. Így a Katonákat, a Czóbelt is… Egyszer, jó pár éve már, Siófokon üldögéltem egy kávézóban, amikor odaült hozzám a polgármester úr, Balázs Árpád. Megbeszéltük: szülővárosom lesz a szobraim tárháza. Boldog örömmel odaadtam, fél áron, sokéves részletre tizenöt munkámat – csak legyen helyük. A képviselő-testület megszavazta. Óbudán, a Fő térnél is van egy gyűjteményem, ahol találkoztunk. Jó volna tudnom, mi a szándéka vele a fővárosnak. A fene tudja, miért lenne jó, meg mit érdekel, mi lesz a halálom utáni időszakban, de érdekel. S közben dolgozom. Remek negyedszázad volt ez számomra, amióta létezik a Budapest Galériának e gyűjteménye. Nagyon ritkán jut ki egy művésznek ilyen az életében. Szerencsés vagyok.
● Milyen családba született Siófokon?
– Egy teljesen normális családba. A dédapámnak volt hetven holdja. Apám családja meg menekülő família volt, Délvidéken éltek, Csantavéren. Imre nagybátyámat – ezért lett ez a nevem – megölték, lóval hozták haza, késsel a hátában. Somogy lett számukra ezután a biztonságos táj. Magam sihederként némileg kétlaki életet éltem: kint, Juton, a nagyapáméknál bőség volt, s szinte ismeretlen a takarékosság. Mi viszont Siófokon azzal éltünk, mindennapos pénzféltésben. Ma úgy nevezném: környezettudatosság. Juton, a birtokon lovagolni, az akácfák alatt meg olvasni lehetett, a kutya sem kérdezte, hol vagyok – vacsoráig. Fényévnyire volt szabadságban a siófoki háztól. Az első szoborkísérletem egy öreg cseléd asszonyról készült agyagból – Bírónéról, akinek medencezsugorodása volt, s szegény kétrét görnyedve járt. Ma – felnőtt, vén fejjel – azt mondanám: remekmű volt, realista megmunkálás. A pékségben égették ki…
● Aztán mégis repülőnek készült.
– Én mindig is szobrásznak készültem. Van egy régi latin mondás, miszerint „a sors az egyetértőt szépen vezeti, az ellenkezőt orránál fogva húzza a sárban…”, tehát az embert a sors hol tolja, hol űzi, üti-veri. A mögöttünk lévő század történelme eléggé bonyolult… Nehézvadász században szolgáltam, oktattam, repülőtiszteket képeztem át – itt fejeztem be a háborút. Rövid időszak volt… Örömmel nyugtáztam később, hogy nem egy társam a polgári repülésben kötött ki. Szentgyörgyi Dezső is. A Pumákhoz is tartozott a Magyar Királyi Légierő legeredményesebb vadászpilótájaként. ’71-ben 56 évesen érte a halál – a Malév-gép, amelynek kapitánya volt, Koppenhágánál zuhant le. Három hete volt a nyugdíjig… Ez is a sors. Nevét ma a Magyar Honvédség kecskeméti repülőbázisa viseli. Hát engem a sors hol vezetett, hol lökött, de végső soron mindig ebbe az irányba, a szobrászat felé… S még gondolkodhattam is közben. Hálás vagyok a sorsomnak – ezért soha sem vált robottá számomra a munka. Mindig egyfajta játék volt a gondolatokkal.
● S az anyaggal…
– Nézze, azon gondolkodtam, tűnődtem mindig a legkevesebbet! A matéria képes hordozni önállóan bizonyos jelzőket, de többre nem alkalmas. Igazából a mű első követelménye maga a metamorfózis, az átalakulás. Hogy az anyag megszűnjön a munka végeztével anyag lenni. A vászon nem vászon már egy Rembrandt-kép alatt, a festék nem festék, hanem a mester pillantása az önarcképen, vagy a gallér csipkéje az Éjjeli őrjárat alakjain. Eltűnik az anyag. Ha egy csodálatos márvány hajlékony női testté válik – az a művészet. Csináltam gobelint is. A németországi Bad Neustadt szanatóriuma fogadótermének. Én magam is meglepődtem, amikor csinálni kezdtem. Egy német báró, Enoch – a „kis próféta” – von und zu Gutenberg és munkatársa, aki eredetileg molnár volt a malomból, kért „valami színeset”, miután édesapjának az egyik hőforrás mellett emlékművet állítottam krómacélból. Nemrég jártam arra: kifakult az anyag, de ez nem ártott meg neki. A kézi munka, hogy soronként leszőtték, valami módon megnemesíti a fakult színt… Széchenyi Lenke kárpitművész vezette a munkát. Szegénynek a sorsa úgy telt be, hogy megkapta tőlem a teljes pénzt. Az egész tiszteletdíjat, amit adtak a gobelinért. Jobb anyagiak közé került, vett az ócska Trabantja helyett egy Volkswagent, s azt hitte, most már röpülhet. Szembetalálkozott egy teherautóval. Röpült. Fel az égbe, 1993 karácsonyán… Ami számomra a mai napig a csoda: megszavaztatták a dolgozókat a szanatóriumban, mert a fürdő közös tulajdon volt – privatizált és demokratikus közösség. S az utolsó segédápolónő és portás is szívesen adott bele pénzt a mi gobelinünkbe! Egyetlen ellenszavazat nem volt. De írott szerződés sem. Egy betű nem volt leírva.
● Mondja, mikorra teszi azt az időt, amikor Magyarországon egy szóbeli megállapodást mind a két fél becsülettel betart?
– Nagyjából ugyanakkorra, amikor Magyar-országon egy írásbeli megállapodás mind a két fél becsülettel betart.
● Egy félmondatban már beszélt szilenciumról. ’56 után, diplomásként. Volt szilencium előtte is…
– Ó, az nem jelentékeny… Egész életemben nagyon jól élhettem a mesterségemmel. Kisebb árhullámokat le-le kellett küzdeni olykor, de ezek inkább jót tettek. Olyanok voltak, mint a tréningek a sportolóknak. Az ember életében magától értedődő mindez. Nem érdemel sokat bárminemű felhánytorgatás. Averziót kelt mindig az, ami másoknak nem megmagyarázható, vagy bizonyos hamis indokokat felsorolva megmagyarázható. Az előbb már említést tettem háláról: nos, hálás vagyok az anyatermészetnek – hogy ne mondjam az édesanyámnak –, hogy ezeket a géneket kaphattam, amelyek alkalmassá tettek ilyen mindennapi küzdelmekre, s talán általuk a nagyobb odafigyelésre is. Összességében: nem volt választásom. A már sokat idézett sors… Mert véletlenek ritkán fordulnak elő.
● Egyik viszonylag új, pár éves munkája, Móricz Zsigmond alakja a nevét viselő (át)épülő téren áll. Egy svédországi magyar ismerősnek ittjártakor mondtam: „nézze meg, az megint egy Varga Imre-szobor”!
– Na látja: „megint”… Sokallja!
● Keveslem! Mint általában – itthon –  a jó köztéri szobrokat. Most udvaroljak?! Láttam a külföldön lévő szobrait is.
– Köszönöm a figyelmét.
● S ha már a köztéri szobroknál tartunk: a politika koszos és szőrös keze – némi képzavarral – a művészetbe is folyton folyvást beteszi a lábát. Lásd: Kun Béla-szobor – amely a rendszerváltozás után a Vérmezőről a kamaraerdei Memento Szoborparkba volt kénytelen áthelyezni székhelyét.
– Kitették. Igen. De nézze: nem a politika szólt bele. Hanem az „alfolyamatok”. Az indulati döntések. Amelyek soha nem közérdekből, hanem mindig egy-egy kis csoportnak az érdekében születnek meg. Megakadályozni ezeket a döntéseket – ez lenne a politika feladata, ám nem tudja … A politika nem áll olyan erős lábakon, hogy kockáztasson. Ma sem. Látjuk mindezt napjainkban, az egész világon. Visszatérve a szoborra: ez volt a feladat. De széthordták. Igazából sajnálom. A búcsúzó Kun figurájának a feneke alá én odatettem egy Kádár- és egy Aczél-portrét – ezt Aczélnak meg is mutattam. Nagyot nevetett. Ezeket is ellopták… Nekem Aczél a barátom volt, s ilyen tekintetben én mindent megbocsátottam volna neki. Volt elképzelése arról, hogy egy nemzet léte és kultúrpolitikája miként tartozik össze, hogy milyen hatással kell legyen a kultúrának a nemzetre, hiszen ez a leglényegesebb. Sokkal összetettebb gondolkozása volt, mint az a leegyszerűsítő elgondolásokból kitetszik – először önmagát egyszerűsítette le a három t-re, a „tiltott, tűrt, támogatott” fogalmakra. Azt hitte, könynyebb lesz megérteni. Igazából ugyanolyan félelmei, elhatározásai voltak, mint bármelyikünknek. Én nem éreztem nála olyant, ami ellentétes lett volna a nemzeti gondolkodással. Példákat sorolni tudnék. Nem akarom terhelni, de nézetem szerint van egy alapvető dolog, amit nem muszáj, de mégis elmondom, hogy legyen rajta a magnón: ez pedig úgy kezdődik, hogy az egész civilizációnk alapjául egy önáltató nagy hazugság szolgál –  ez a kultúránknak is alapja –, ez pedig az, hogy a halál után van élet. Erre semmiféle bizonyíték, üzenet nincs. Ennek ellenére, az első, amit regisztrálni tudott az emberiség: hogy sokan gondolják így. Megkezdődött az ősök kultusza, egy istennel való kapcsolat, szükségessé vált, hogy felállítsanak egy követ, mint Jákob tette ezt, s megöntözzék. Hol tejjel, hol mézzel, hol vérrel – áldozatok vérével. Minél nagyobb volt a kő, annál többen gyűltek össze – ezeknek most már ugyanazt kellett hinniük, hogy együtt fel tudják emelni. Amiből lett azután egy Stonehenge…
● S a végén egy katedrális.
– Én is így gondoltam… Ez a civilizációk alapja. S bármikor, a későbbiekben ezt az alapot helyettesítendő valami valós igazságot próbál valaki beszuszakolni, minden esetben tévedés, tehát csődbe megy. Csak idő kell hozzá… Ezek az ideiglenes istenek, amelyeket úgy beraknak lépésről lépésre, mind hamis istenek. Ha az ember mindezt végiggondolja, akkor azt kell mondanom, hogy a kultúra tulajdonképpen ennek a szolgálata, viszszasugárzása. A kultúra funkciója a gyakorlatba átteendő hatásrend, amelynek az életért és ennek értelmében kell megnyilvánulnia, hiszen az a valóság. Tehát minden olyan kultúra, amely életellenessé válik – akár egy személy esetében, hogy „öld meg, mert nem azt hiszi, amit te!”, akár az inkvizíció esetében, amikor ez intézménnyé válik, de akár az ÁVH, Recsk esetében –, bárhol a világon csődbe, zsákutcába visz. A kultúrának éppen az élet védelme az egyetlen logikus és elfogadható  funkciója.  De divatot lehet gyártani belőle, hogy „verd agyon a zsidót, a cigányt, a magyart, a tótot, az örményt, a kurdot” – akárkit – ezt meg lehet csinálni. Erre sajnos tömegek hajlandóak időnként. De ez élet- és kultúraellenes. Ezt a magyarázatot azért mondtam el, mert igen keserű következtetéseket lehet ezekből levonni a történelemben. Amikor kidolgozzák egy filozófia vélt igazságait, az mindig tömeggyilkossággal végződik.
● Magyarán a művészet egyenlő: humanizmus és munka, alkotás.
– Erről beszéltem.

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!